KAMPEC DOLORES CIII. – ESZMÉLET

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: REZEDA
2020.09.20.

Iszonyú, mérhetetlen idők óta gubbasztott Béla a fán. Ha meggondoljuk, eltelt a kozmikus év, s ahogy röpült körbe-körbe a galaxis közepén ásító, habzsoló fekete luk körül, ami falta be az időt és a tereket, csámcsogta el a kárhozó és megdicsőült lelkeket, Béla fölfedezte benne a mérhetetlen hatalmú Istent. Bosszúállót és kegyetlent, de jóságot nem lelt benne sehol, mert hogyan lehetne olyanban, aki maga a végtelen idő, és minden terek kicsiben és óriási hatalmasban. Így hát fölfedezve önmagában a féregszerű létet, a tavasz közeledvén izgulnia kellett, hogy föl ne falják őt a rigók, meg ne früstököljék vagy dugiszálják épp csupasz, ordító kölkeik torkain a másik, belső végtelenbe, föloldódni rigóbelekben, placcsanva terülve el aztán alant fehéren és folyósan. Ha elmélázunk ezen, ez maga a lét rettenete, a rigó bendőjében látni meg Isten mindent megemésztő szemét.

Tavasz elején rekedt Béla a fán, de nem is volt ez igazán rekedésnek nevezhető, ha az önszánást is figyeljük, mert amikor alant futkorásztak a népek – a duplagyűrűsök, olajos hajúak és a bánatos szeműek, protkósok és a műanyag dömperesek, sőt, még a bádogbános is a szoknyájában, várva majd fogadva a megváltó maszkokat mint Krisztus likacsos és puha testét, benne maradt az érzés hatalmasan, ahogyan tapodták a sarjadó füvet, és Béla érezte, hogy a fa meghőköl a segge alatt, megtorpannak benne a nedvek, sőt, vissza is fordulnak, s ahogyan a maszkosok jártak-keltek a flaszteron pöckösen, mint a teremtés koronái, úgy hitték mindeközben, hogy visszatért az élet, pedig épp menekült. A fönnmaradás tehát nem csak a pillanat miatt, hanem az örökkévaló módján történt. Béla úgy lakott a magasban az ágon, mint moha vagy gomba, spórákat prüszkölt, kacska gyökereivel szítta a vizet, ha fröccsöt nem lehetett.

Ismerte már a fenti világot. Az állandó lakos rigókat, az alkalmi vendég macskát, aki olykor Behemót alakját és végtelen hatalmát öltötte magára, és mind az összes apró jószágokat, akikre azt mérte a sors, hogy egész életük itt teljen, míg föl nem falódnak, vagy le nem jár az idejük a Föld nevű bolygón. A zsebében laktak ők aztán, beköltöztek a haja bozontjába, majszolgatták, szürcsölték a vérét, ahogyan Béla a fa nedveit. Egymásra voltak utalva már teljesen, míg ott lent, a többiek hajkurászták az életet, Béla meglelte a fában, ahogyan eggyé vált vele, és ővele meg minden férgek és csimaszok, ott ették meg, akárha a földi koporsóban, hogy Béla megérezte magában az atomokat, és teremtőjét, édes egy szülőjét, a csillagokat, amint fölrobbanva szertesugározzák Béla építőköveit, mintha lego volna rossz műanyagból. És ekkor látta meg a világ elejét, észrevette a végét, a kör bezárult a fa tetején ülve...

ITT OLVASHATÓ