Szerő: BÓTA GÁBOR
2020.09.05.
A lórúgást amiatt éreztem, mert temérdek színészt, sok társulatot akkor ismertem meg, azelőtt nem láttam soha. Korábban nem volt jellemző, hogy a határon túli magyar színházak bizonyos rendszerességgel Magyarországon vendégszerepelnek, meglehetősen el voltunk zárva tőlük, és ők tőlünk.
A rendszerváltás hajnalán olvadni kezdett a jég. Ott voltam a Vígszínházban, amikor a Kolozsvári Állami Magyar Színház A buszmegálló című produkcióval lépett fel, vagy harminc évvel ezelőtt. Ez azért ment eseményszámba, mert előtte hosszú-hosszú ideig nem kaptak lehetőséget Magyarországon. A Tompa Gábor rendezte előadás éppen a várakozásról szólt. Ezért aztán a buszmegálló, ahol várakoztak és várakoztak a szereplők, szintén jelképesnek számított. Azt szimbolizálta, hogy ki kell valahogyan bekkelni azt, ami van, ki kell várni, míg előbb-utóbb vége lesz, és bízni abban, hogy egyszer csak jön valami más, valami elviselhetőbb. A színészekkel együtt, a leeresztett vasfüggöny mögött, a színpadon ültünk mi, nézők is. Az előadás végén, mintegy a remény nehéz, lassú beteljesedéseként, csikorogva, komótosan megindult a vasfüggöny fölfelé. Persze ez is jelképes volt. Eddig szűkösen voltunk az ütött-kopott színpadon, de ekkor kitágult a tér, megláttuk a Víg pompázatos, szépen kivilágított nézőterét, ami felé bizonytalanul, de bizakodva, hunyorogva megindultak a szereplők, remélve a szabadabb, jobb életet. Hatalmas színházi pillanat volt ez, a remény kifejezése az iránt, hogy magyar és magyar közeledését nem gátolják majd túlbiztosított határok, olyan határőrök, akiktől tartani kell, olyan rendelkezések, törvények, amelyek betesznek a közeledésnek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.