Szerző: ÉS
2020.09.11.
I N T E R J Ú
Interjú Máté Gáborral
K R I T I K A
A teremtés koronája. Karanténantológia. Szerkesztette Cserna-Szabó András és Darida Benedek. Helikon Kiadó, Budapest, 2020, 235 oldal, 3499 Ft
Számomra a legnagyobb öröm az volt, amikor azt éreztem, hogy remekműgyanús novella is van a kötetben. Ez pedig Háy János Babaváró című mindössze hét és fél oldalas bagatellje. Elegem lett a spoilerhisztiből, ezért vázolom a szituációt: van egy férfi, cégénél lehúzzák a rolót. Van a feleség, aki „hómofiszol”. És van a cég könyvelőnője, aki a férj szeretője. (Meg van a házaspár két kamasz fia.) Mindkét nő terhes lesz a férfitól. Na, mégse mondom el a végét, tessék elolvasni. Kamaradráma. A lehető legkevesebb szóval, feszes mondatokban elbeszélve. A szereplőknek nincs is nevük, férfi, feleség, könyvelőnő. És éppen úgy adagolja az információkat a szerző, ahogyan optimális. A harmadik személyű elbeszélésben természetes módon bújnak meg a függőbeszédek. A magyar novellisztika legnemesebb hagyományait követi az író. Semleges közlések nyomán jutunk el a megrendülésig. „Tulajdonképpen” – ez az első szó, és mikor a végére érünk, akkor értjük meg, hogy ez nem töltelékszó, hanem a dolog lényege...
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Gyürky Katalin: Ex libris
Radu Țuculescu: Sztálin, ásóval előre!
Szasa Filipenko: Vörös keresztek
Mircea Cărtărescu: Káprázat
Ilmar Taska: Pobjeda, 1946
Antal Nikolett: Az én és a nemzet
Hermann Veronika: Helyettem a nyelv. Identitáspolitikák az irodalomban. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2020, 209 oldal, 1600 Ft
A kötet identitást és szöveget, szöveget és nemzetet, szöveget és társadalmat olvas egymásra, éppen azok konstrukciós volta miatt, hiszen mindig és kizárólag a hatalom aspektusából képzelhetők el és írhatók le, hatalmi terek és diskurzusok formálják. Ebben az értelemben a nemzet mint olyan sosem objektív és rajtunk kívül álló tényezők összessége, hanem sokkal pontosabban írható le a fiktív szövegek létrejöttének gesztusaival. Ha Hermann kötetét távolabbról vizsgáljuk, akkor könnyen és érthetően világít rá azokra a szintén aktuális (mert az aktuálpolitika által azzá tett) kérdésekre, hogy mi a társadalomtudományok haszna a XXI. században...
Lamár Erzsébet: Szabadság és érintettség
Heller Ágnes: Filozófiai lábjegyzetek. Szerkesztette Daróczi Enikő, Laczkó Sándor, Weiss János. Pro Philosophia Alapítvány, Szeged, 2020, 125 oldal, 3000 Ft
A kötet hét, a Magyar Filozófiai Társaság éves, Lábjegyzetek Platónhoz című konferenciáin 2003 és 2017 között elhangzott előadások szövegét tartalmazza, melyekből, ahogyan Weiss János írja az utószóban, egy kései filozófia vázlata bontakozik ki. (A konferenciasorozat címe Whiteheadre utal, aki szerint a nyugati filozófia lényegében a Platónhoz írott lábjegyzetek sora, az évenként változó témák tehát a lehető legjobb értelemben „klasszikusak”: erény, bűn, igazságosság, szabadság, akarat, bizalom, idegenség stb.)...
Weiss János: „Elhatároztam, hogy muzsikus leszek”
Richard Wagner: Válogatott elméleti írások. Válogatta és az utószót írta Csobó Péter György, fordította Csobó Péter György és Fejérvári Boldizsár. Rózsavölgyi és Társa, Budapest, 2020, 264 oldal, 3590 Ft
A mostani könyvnek csak a horizontján jelenik meg az alkotás és az alkotó. Mindenesetre az elméletnek még lenne egy fontos lépése, amely az alkotót a közönséggel köti össze. „A géniuszt a világgal való első érintkezése arra kényszeríti, hogy önmagát eltakarja. A szabály ez: a publikum mulatni akar, próbáld meg e mulatság örve alatt elfogadtatni velük művészetedet.” (Művészet és forradalom, 222.) Mindezen végig kellett mennie, hogy Wagner elmondhassa: elméletalkotóként is muzsikussá vált. (I.m. 15.) Erről a muzsikusról mondta nemrég valaki: „egy borzalmas zseni”. (Mosche Zuckermann: Wagner, ein ewig deutsches Ärgernis.)...
„Szemtelenül és félelmetesen bravúros nyelv”
Darvasi László műveinek olasz fogadtatásából
Darvasi László: Téli reggel, hullával (Isten. Haza. Csal.) Fordította Várnai Dóra. Il Saggiatore Kiadó, Milánó, 2016, 328 oldal, 22,00 euró
Darvasi László: A könnymutatványosok legendája. Fordította Várnai Dóra. Il Saggiatore Kiadó, Milánó, 2020, 656 oldal, 32,00 euró
„Ki az ördög ez a Darvasi László? (…) Darvasi prózájában van valami, ami mintha képes lenne bezárni mindent egyetlen aszketikusan mámoros pillanatba, az Igazság hirtelen felvillanásába. Igazán kár, hogy nem lehet pontosan tudni, ki is ő valójában, és talán innen, ahol vagyunk, nem is lehet felfogni. De talán nem is fontos, hiszen szövegeiben nincs semmi valószerű, ugyanakkor mégis minden igaz; feltételezhetjük, hogy ő maga sem valódi, mivel igaz, úgy ahogyan csak nagyon kevesen tudnak igazak lenni ezen a világon. Azon nagyon ritka látomásos szerzők egyike, akik szavaikkal képesek megérinteni a mindenség értelmét, a „jelentését”, „jelentőségét” – ebből a szempontból kezd értelmet nyerni az a fenti definíció is, miszerint az egyik legjelentősebb író Magyarországon, aki igen sokat tud számunkra elmesélni.”
(Andrea Cafarella: Egy téli reggel minden pompás halottja, Cattedrale – Osservatorio sul racconto)...
Csengery Kristóf: Ellentétek és hasonlóságok
(Beethoven 250. Balog József zongoraestje – Magyar Rádió Márványterme, szeptember 1.)
Mindjárt az első esemény, Balog József Beethoven–Chopin-estje, bár nyilvánosnak szánták, kényszerűségből a közönség mellőzésével zajlott le. Felvétel készült ugyan belőle, a rögzített és sugárzásra váró rádiókoncertek azonban az utóbbi időben úgy megszaporodtak, hogy a produkció majd csak jó néhány hét múlva kerül adásba. A beszámoló tehát, melyet a kritikus a hangverseny hangfelvétele alapján írt, ezúttal előbb jelenik meg, mintsem a közönség hallhatta a művész teljesítményét. Tekintsük ezt kísérletnek: kritika mint hangversenyajánló, amely néhány összefüggésre talán előzetesen felhívhatja az esemény majdani hallgatóinak figyelmét...
Ruff Borbála: Lelke rajta
(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg. Előadja Alföldi Róbert. Hungaroton, 2019)
Mert Alföldi szívét-lelkét adja a szöveghez, maradéktalanul belehelyezkedik, s már-már az az érzésünk, nem a pilóta és a kis herceg elégikus hangvételű történetébe vonja be a hallgatót, sokkal inkább magáról beszél. Most is tiszteletre méltóan maximalista a színészi játékot illetően – bár néhol csak-csak érezni valamiféle kapkodást –, amit azzal is „megfejel”, hogy nem csak a regényt teszi nyitott könyvvé a hallgató számára...
Wagner István: Uhlig üvegablakai
Stőhr Lóránt: Édes hazugság
(Lakos Nóra: Hab)
A történet teljes badarság, játékos bolondozás, nem lehet és nem is kell komolyan venni. S hogy mégis élvezetes a film, az a részleteknek, egy-egy karakterfestő mozzanatnak, érzelmileg hiteles pillanatnak, néhol szellemes (máskor kényszeredett) humorának és főként a stílusos rendezésnek köszönhető.
Végső Zoltán: Mindenkinek mindenkorra
(Bill Frisell: Valentine – Blue Note, 2020)
Pedig mind-mind posztmodern fricska, finom fricskák ugyan, de nagyon is maivá lesznek Frisell jellegzetes soundjával és fordulataival átitatva. Ugyanis ő mindent játszik, minden területen otthon van, és megvan az a képessége, ami tulajdonképpen senki másnak nincsen meg: aki úgy akarja, élvezi az elsődleges felületet, és az sem fog csalódni, aki a duplacsavarokat várja tőle, Bill Frisell tökéletes választás bármikor. Rendkívül szofisztikált látásmódú, egyszerre vagány és konszolidált, hatalmas művész, bátran kimondható, hogy a ma élő legnagyobb gitáros. Aki pedig látta már színpadon, tudja, hogy végtelenül szerény is...
Molnár Zsófia: Oktrojált váltás
De a Vas utcát most öntudatos fiatal felnőttek vették birtokba, akik tudják, mit akarnak, és ha kell, megtoldják a karjukat a parlamentig. És akiknek hála az is látszik, hogy itt nemcsak az ő tanulmányaik, hanem (minimum) a felsőoktatás szabadsága is tét. És ebből a helyzetből – ugye feltűnt? – a kinevezések óta a minisztérium kivonult.
Hajrá, srácok! #freeSZFE
Fáy Miklós: Vírusvideó
(KoronaGála – Eiffel Park, szeptember 7.)
Úgyhogy leültem szépen a számítógép elé, és néztem a Facebook-közvetítést, a KoronaGála című műsort, tudván tudva, hogy most is Ókovács Szilveszter lesz a showman. És lám, tényleg, és lám, most már egyértelmű, hogy a főigazgató úr nagyon is túlbecsüli a saját műsorvezetői képességeit, össze nem illő mondatfeleket próbál összeragasztani, félig elmondott sztorikkal próbál szórakoztatni. Ámbár lehet, hogy nincs jobb.
Stőhr Lóránt: Édes hazugság
(Lakos Nóra: Hab)
A történet teljes badarság, játékos bolondozás, nem lehet és nem is kell komolyan venni. S hogy mégis élvezetes a film, az a részleteknek, egy-egy karakterfestő mozzanatnak, érzelmileg hiteles pillanatnak, néhol szellemes (máskor kényszeredett) humorának és főként a stílusos rendezésnek köszönhető.
Végső Zoltán: Mindenkinek mindenkorra
(Bill Frisell: Valentine – Blue Note, 2020)
Pedig mind-mind posztmodern fricska, finom fricskák ugyan, de nagyon is maivá lesznek Frisell jellegzetes soundjával és fordulataival átitatva. Ugyanis ő mindent játszik, minden területen otthon van, és megvan az a képessége, ami tulajdonképpen senki másnak nincsen meg: aki úgy akarja, élvezi az elsődleges felületet, és az sem fog csalódni, aki a duplacsavarokat várja tőle, Bill Frisell tökéletes választás bármikor. Rendkívül szofisztikált látásmódú, egyszerre vagány és konszolidált, hatalmas művész, bátran kimondható, hogy a ma élő legnagyobb gitáros. Aki pedig látta már színpadon, tudja, hogy végtelenül szerény is...
Molnár Zsófia: Oktrojált váltás
De a Vas utcát most öntudatos fiatal felnőttek vették birtokba, akik tudják, mit akarnak, és ha kell, megtoldják a karjukat a parlamentig. És akiknek hála az is látszik, hogy itt nemcsak az ő tanulmányaik, hanem (minimum) a felsőoktatás szabadsága is tét. És ebből a helyzetből – ugye feltűnt? – a kinevezések óta a minisztérium kivonult.
Hajrá, srácok! #freeSZFE
Fáy Miklós: Vírusvideó
(KoronaGála – Eiffel Park, szeptember 7.)
Úgyhogy leültem szépen a számítógép elé, és néztem a Facebook-közvetítést, a KoronaGála című műsort, tudván tudva, hogy most is Ókovács Szilveszter lesz a showman. És lám, tényleg, és lám, most már egyértelmű, hogy a főigazgató úr nagyon is túlbecsüli a saját műsorvezetői képességeit, össze nem illő mondatfeleket próbál összeragasztani, félig elmondott sztorikkal próbál szórakoztatni. Ámbár lehet, hogy nincs jobb.
Siba Antal: A tiszti főorvost kimentik
(Müller Cecíliát kimentik az újságírók köréből – Híradók)
Fogalmam sincs, hogy Müller Cecíliának milyen képzetei vannak az újságírók munkájáról, de biztosíthatom, hogy amit művelnek, az hasznos: tájékoztatják a lakosságot az aktuális helyzetről. Ezt csak azért vetem föl, mert tavasszal az idő haladtával a tájékoztatókon egyre inkább úgy lehetett érezni, a törzstagok hovatovább ellenségeket látnak a sajtó képviselőiben, aminek a vége az lett, hogy meg is szüntették a közvetlen kérdezés lehetőségét. A benyújtott kérdések között meg helyenként pártszimpátiától függően diszkrimináltak, az operatív törzs mentális állapota egyre súlyosabbá vált, mígnem aztán a teljes összeomlástól az mentette meg a társaságot, hogy javult a helyzet, az operatív törzs felfüggesztette a munkát....
Králl Csaba: Történik
(Artus Társulat: Láblóbálók – Artus Stúdió, szeptember 5.)
Intim, finom hangolású darab a Láblóbálók, akár a legtöbb Artus-mű, amelyet a társulat saját játszóhelyén mutattak be. Nem a harsányságé, a fennkölt szavaké, hanem a képpé, jellé, mozgássá sűrített-formált belső érzeteké. Amely körülírható cselekmény híján: a történései által történik.
Kerber Balázs: Csak az
Beck Zoltán: a mama
öreganyám egyre nehézkesebben mesél a múltról, mert kikopnak az emlékezetéből a szereplők. lehetne úgy, hogy szépen, lassan tűnnek el, vagy elhalványodnak, de az idő rostájának nem ez a természete. hanem az, hogy egyik percben még ott volt az a valaki, éles kontúrral, névvel, a másik pillanatban meg – semmi. eltűnt, és kész. és az már úgy nem történet, hogy a puszta cselekedetek sorjáznak, de nincsen se alanyuk, se tárgyuk. hogy a cselekedetek nem tartoznak senkihez. szóval az idő rostájával végtére is mégsem az a baj, hogy az embert veszejti el, azt, akiről szó van, hanem az embert, akinek története van, az embert, aki mesél. ha most tehát az árnyékot is iderángatom, meg a rostát, meg az erdőt avarral tele, meg a szőlőprést is, akkor érted meg igazán, amit mondani akarok: ha a mesédnek annyi, neked is annyi. kampó, befellegzett. mert mi értelme van az asszony történetének, ha úgy mondja: megütötte, a nyoma meg hetekig látszott rajta, nem tudom, mivel ütötte meg, fiam. de mama, ki ütött meg kit? nem tudom, az idő kirostálja a lelkeket. hát, mama, marha jó történet volt, mondhatom, mert most azt tetszett ám mondani, hogy valaki megütött valakit. de ennek az ütésnek így semmi értelme nincsen. de van, fiam, azért ütötte meg, mert felbőszítette nagyon. azért ütött. és azért volt értelme is az ütésnek. de mama, az ég szerelmére, ki ütött? ki, ki, a nagyapád, persze hogy ő, minek mondanám, ha nem ő csinálta volna, és engem kellett megvédenie, mert reklamáltam a tehenek miatt, hogy legalább azt ne vigyék el, hogyan adok akkor a gyerekeknek tejecskét, azt kérdeztem tőle, attól az embertől, az meg a mellembe vágott a puskatussal, de úgy ám, hogy hanyatt estem. nagyapád meg hazajött sötétedésre a földről, aztán látta, mi volt, hogy az istálló üres, hogy hol vannak a kurva tehenek, mama, azt kérdezte, igen ingerülten, én meg elmondtam, hogyan volt a délutánba...
Szávai Géza: Hegel és Mimi beáll északnak
A százados nem fél attól, hogy a vadul száguldó, túlhajszolt dzsip felborul. A sebességtől mind szilajabb jókedvében elvigyorodik. „Fejre állunk?” Gyorsan elnyomja a vigyort, nehogy az őrvezető helytelenül értelmezze. „Hát akkor majd fejen állunk. Talán ez az állás állana helyesen nekünk. Miminek mindenképpen. Fejre állna, és beállna Északnak!”
– Így kell ezt, katona! Vegye csak egyenesbe a labirintusokat!
Az őrvezető nem jelentette, hogy „értettem”. Mert nem értette, csak sejtette, hogy mit mond a százados. Amikor azt mondja neki, hogy „katona”, akkor nem őt szólítja, hanem csak úgy beszél. A levegőbe. A levegőben pedig sok minden elfér, az is, ami nem egy őrvezetőre tartozik, vélekedett Elek András.
Egész életében hasonlóképpen vélekedett. Élete vége felé ezt többször is megállapította. Elégedett számvetésekben Ellával, fenn Északon, Svédországban, a világ tetején...
Erdei L. Tamás: Egy ragadozó körberajzolása
Lelazulok, óvatlanná válok. Nem veszem észre, hogy hirtelen minden megváltozik körülöttem. Az első csapást fel sem fogom. Egy nagy árnyék vetődik a fejem irányába, valami zuhan, döndül, reccsen, de nem törik. Még nem. Repedések futnak sugárirányban két pontból, ahol az a valami a jégre zuhant. Hatalmas mancsok túl közel a fejemhez, onnan indulnak a repedések. Vajon létezik visszhang a víz alatt? A bőröm észleli először a megváltozott vízfeszültséget, majd a gyomor, a tüdő, a száj. Keserű íz árad szét a legparányibb idegszálaimban is. Az adrenalin lassan csorog a véráramba, aztán hirtelen kirobban. Felgyorsul a szívverésem, levegőfogyasztásom megnő, szétesik a mozgásom. Menekülj, dobolja az adrenalin. A dobhártyámban visszhangzik a lökéshullám. Küzdök a pánikkal. A nagy fehér test utánam lódul. Pontosan felettem fut, lefelé néz, látom a pofáját, a sárga fogait félig nyitott szájában a széles fekete ínnyel, gombszemeit közvetlenül a nedves, kitágult orr mögött – összekapcsolódik a tekintetünk.Tovább
A szerző további cikkeiFiny Petra
Cosmos
– Te jó gyerek vagy, szépen viselkedsz, nem úgy, mint egyesek, akik hát, ugye... – az idős nő a három pontok zsonglőre volt, önmaga félbeszakításának nagy mestere, aki ilyenkor úgy tudott elhallgatni, mintha előttünk feküdne az egyik rosszul viselkedő teteme, sőt az összes általa említett lázadó ember a combunk mellett lenne felravatolozva.
– Maradj is jó, fogadj szót, nem kell annyit gondolkodni, nem azért jár iskolába az ember, hogy esze legyen, hanem hogy...
De én értettem, mire céloz, tudtam jól, hogy a zsigereimben ott zuborog a válasz, mint a szénsav, amikor az ember több üdítőt dönt magába, mint amennyit kellene, és a buborékok löködik-feszítik belülről a gyomor falát, rúgják szét, mint a csecsemő az anyaméhet.
Amikor az eltűnt emberekből beszélt, úgy mesélt róluk, mintha még itt lennének, és nem vesztek volna el teljesen. Ez volt a legkülönösebb az egészben, hogy tudtam, itt vannak valahol, a kertben, a lelkünkben, egy titkos zugban, a reményeinkben, vagy valahol kint az űrben...
Tőzsér Árpád: Ember és kora
Tőzsér Árpád: Nonhumán
Tőzsér Árpád: Midász
Borsik Miklós: Átokkalendárium
Kerber Balázs: Különben
ITT OLVASHATÓ
Fogalmam sincs, hogy Müller Cecíliának milyen képzetei vannak az újságírók munkájáról, de biztosíthatom, hogy amit művelnek, az hasznos: tájékoztatják a lakosságot az aktuális helyzetről. Ezt csak azért vetem föl, mert tavasszal az idő haladtával a tájékoztatókon egyre inkább úgy lehetett érezni, a törzstagok hovatovább ellenségeket látnak a sajtó képviselőiben, aminek a vége az lett, hogy meg is szüntették a közvetlen kérdezés lehetőségét. A benyújtott kérdések között meg helyenként pártszimpátiától függően diszkrimináltak, az operatív törzs mentális állapota egyre súlyosabbá vált, mígnem aztán a teljes összeomlástól az mentette meg a társaságot, hogy javult a helyzet, az operatív törzs felfüggesztette a munkát....
Králl Csaba: Történik
(Artus Társulat: Láblóbálók – Artus Stúdió, szeptember 5.)
Intim, finom hangolású darab a Láblóbálók, akár a legtöbb Artus-mű, amelyet a társulat saját játszóhelyén mutattak be. Nem a harsányságé, a fennkölt szavaké, hanem a képpé, jellé, mozgássá sűrített-formált belső érzeteké. Amely körülírható cselekmény híján: a történései által történik.
I R O D A L O M
Beck Zoltán: a mama
öreganyám egyre nehézkesebben mesél a múltról, mert kikopnak az emlékezetéből a szereplők. lehetne úgy, hogy szépen, lassan tűnnek el, vagy elhalványodnak, de az idő rostájának nem ez a természete. hanem az, hogy egyik percben még ott volt az a valaki, éles kontúrral, névvel, a másik pillanatban meg – semmi. eltűnt, és kész. és az már úgy nem történet, hogy a puszta cselekedetek sorjáznak, de nincsen se alanyuk, se tárgyuk. hogy a cselekedetek nem tartoznak senkihez. szóval az idő rostájával végtére is mégsem az a baj, hogy az embert veszejti el, azt, akiről szó van, hanem az embert, akinek története van, az embert, aki mesél. ha most tehát az árnyékot is iderángatom, meg a rostát, meg az erdőt avarral tele, meg a szőlőprést is, akkor érted meg igazán, amit mondani akarok: ha a mesédnek annyi, neked is annyi. kampó, befellegzett. mert mi értelme van az asszony történetének, ha úgy mondja: megütötte, a nyoma meg hetekig látszott rajta, nem tudom, mivel ütötte meg, fiam. de mama, ki ütött meg kit? nem tudom, az idő kirostálja a lelkeket. hát, mama, marha jó történet volt, mondhatom, mert most azt tetszett ám mondani, hogy valaki megütött valakit. de ennek az ütésnek így semmi értelme nincsen. de van, fiam, azért ütötte meg, mert felbőszítette nagyon. azért ütött. és azért volt értelme is az ütésnek. de mama, az ég szerelmére, ki ütött? ki, ki, a nagyapád, persze hogy ő, minek mondanám, ha nem ő csinálta volna, és engem kellett megvédenie, mert reklamáltam a tehenek miatt, hogy legalább azt ne vigyék el, hogyan adok akkor a gyerekeknek tejecskét, azt kérdeztem tőle, attól az embertől, az meg a mellembe vágott a puskatussal, de úgy ám, hogy hanyatt estem. nagyapád meg hazajött sötétedésre a földről, aztán látta, mi volt, hogy az istálló üres, hogy hol vannak a kurva tehenek, mama, azt kérdezte, igen ingerülten, én meg elmondtam, hogyan volt a délutánba...
Szávai Géza: Hegel és Mimi beáll északnak
A százados nem fél attól, hogy a vadul száguldó, túlhajszolt dzsip felborul. A sebességtől mind szilajabb jókedvében elvigyorodik. „Fejre állunk?” Gyorsan elnyomja a vigyort, nehogy az őrvezető helytelenül értelmezze. „Hát akkor majd fejen állunk. Talán ez az állás állana helyesen nekünk. Miminek mindenképpen. Fejre állna, és beállna Északnak!”
– Így kell ezt, katona! Vegye csak egyenesbe a labirintusokat!
Az őrvezető nem jelentette, hogy „értettem”. Mert nem értette, csak sejtette, hogy mit mond a százados. Amikor azt mondja neki, hogy „katona”, akkor nem őt szólítja, hanem csak úgy beszél. A levegőbe. A levegőben pedig sok minden elfér, az is, ami nem egy őrvezetőre tartozik, vélekedett Elek András.
Egész életében hasonlóképpen vélekedett. Élete vége felé ezt többször is megállapította. Elégedett számvetésekben Ellával, fenn Északon, Svédországban, a világ tetején...
Erdei L. Tamás: Egy ragadozó körberajzolása
Lelazulok, óvatlanná válok. Nem veszem észre, hogy hirtelen minden megváltozik körülöttem. Az első csapást fel sem fogom. Egy nagy árnyék vetődik a fejem irányába, valami zuhan, döndül, reccsen, de nem törik. Még nem. Repedések futnak sugárirányban két pontból, ahol az a valami a jégre zuhant. Hatalmas mancsok túl közel a fejemhez, onnan indulnak a repedések. Vajon létezik visszhang a víz alatt? A bőröm észleli először a megváltozott vízfeszültséget, majd a gyomor, a tüdő, a száj. Keserű íz árad szét a legparányibb idegszálaimban is. Az adrenalin lassan csorog a véráramba, aztán hirtelen kirobban. Felgyorsul a szívverésem, levegőfogyasztásom megnő, szétesik a mozgásom. Menekülj, dobolja az adrenalin. A dobhártyámban visszhangzik a lökéshullám. Küzdök a pánikkal. A nagy fehér test utánam lódul. Pontosan felettem fut, lefelé néz, látom a pofáját, a sárga fogait félig nyitott szájában a széles fekete ínnyel, gombszemeit közvetlenül a nedves, kitágult orr mögött – összekapcsolódik a tekintetünk.Tovább
A szerző további cikkeiFiny Petra
Cosmos
– Te jó gyerek vagy, szépen viselkedsz, nem úgy, mint egyesek, akik hát, ugye... – az idős nő a három pontok zsonglőre volt, önmaga félbeszakításának nagy mestere, aki ilyenkor úgy tudott elhallgatni, mintha előttünk feküdne az egyik rosszul viselkedő teteme, sőt az összes általa említett lázadó ember a combunk mellett lenne felravatolozva.
– Maradj is jó, fogadj szót, nem kell annyit gondolkodni, nem azért jár iskolába az ember, hogy esze legyen, hanem hogy...
De én értettem, mire céloz, tudtam jól, hogy a zsigereimben ott zuborog a válasz, mint a szénsav, amikor az ember több üdítőt dönt magába, mint amennyit kellene, és a buborékok löködik-feszítik belülről a gyomor falát, rúgják szét, mint a csecsemő az anyaméhet.
Amikor az eltűnt emberekből beszélt, úgy mesélt róluk, mintha még itt lennének, és nem vesztek volna el teljesen. Ez volt a legkülönösebb az egészben, hogy tudtam, itt vannak valahol, a kertben, a lelkünkben, egy titkos zugban, a reményeinkben, vagy valahol kint az űrben...
Tőzsér Árpád: Ember és kora
Tőzsér Árpád: Nonhumán
Tőzsér Árpád: Midász
Borsik Miklós: Átokkalendárium
Kerber Balázs: Különben
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.