ÁRNYÉKUK ITT MARADT - VÁMOS MIKLÓS KÍNOS TÉMÁKRÓL

NÉPSZAVA
Szerző: RÁCZ I. PÉTER
2020.09.13.

„A mai világ az ellen dolgozik, hogy rendesen átéljük, ami bennünk zajlik, nehezen sikerül mély emberi kapcsolatokat kialakítanunk” – mondja Vámos Miklós, amikor a héten megjelent új regénye, a vészkorszakot és a jelent egy védett ház történetével összekapcsoló Dunapest kapcsán kérdeztük a holokausztról és személyes érintettségéről.

Elsőként a holokausztdiskurzushoz való kapcsolódását említeném, ami megragadhatóvá teszi számomra a Dunapest című új regényét. Hiányérzete volt e téren és szükségesnek érezte a saját nézőpontjának az ábrázolását? 

 A holokauszt nagyon nehéz téma – mindenkinek. Azoknak is, akik családilag érintettek benne, azoknak is, akik nem. Én ahhoz a nemzedékhez tartozom, amelynél otthon egysze­rűen soha nem esett szó arról, hogy valaki netán munkaszolgálatban volt, vagy a nagyszülők azért hiányoznak, mert a holokausztban eltűntek. Csak nagyon idős nénik ejtették ki azt a szót a környezetemben, hogy zsidó – de azt is úgy, hogy közben visszafelé szedték a levegőt, óvatosan, finoman, félénken, mert ugye ez titok. E helyett a szó helyett sokszor azt mondták, unser, azaz a mienk. Nem vettem az adást ilyenkor, mert nem tudtam, hogy az én családom is érintett. Anyám azt állította, hogy ők szlávok, és elhittem neki, mert Ribárszkynak hívták. Apám meg egyszerűen nem volt hajlandó sem erről, sem másról mesélni. Ehhez hozzátartozik, hogy ő Rajk László egyik titkára volt, ezt sikerült megúsznia. Előtte munkaszolgálatos volt Tambovban, éppen ott, ahol Örkény István is. De erről gyerekként még nem hallottam. A gimnáziumban tudtam meg, hogy érintett vagyok, addig éppen ugyanúgy zsidóztam, mint a többiek. Az egyik első, Kisfiúk és nagyfiúk című novellámból Juhász Ferenc saját kezűleg akarta kihúzni a zsidó szót, ami megdöbbentett, hiszen az éppen arról szólt, hogy az iskolában az egyik gyereket lezsidózzák. Azt mondta, használjak más szót. Nem értettem, ez hogyan volna lehetséges, de mindenképp erős jel volt számomra, hogy a zsidóság kínos téma. Másodgenerációs érintett vagyok, és a mai napig szenvedem a holokausztot, sokat álmodom róla, szorongok, hogy visznek – erről már írtam is, de még soha nem ilyen mélységben, mint most. Mindig is éreztem, hogy nekem ezzel valami teendőm van, de nem tudtam, hogyan, és egyáltalán, mi lenne az a teendő. A regényírásnál nem úgy megy, hogy elégedetlen vagy valamilyen közéleti párbeszéddel, s akkor írsz arról egy regényt. Az olyan régimódi mesélő, amilyen én vagyok, akkor ír meg valamit, ha úgy érzi, van neki egy története, amibe beleszeretett, és ha azt megírja, akkor a világnak jobb lesz. 

És ön milyen történetbe szeretett bele? 

Nem is egy, hanem egyszerre két történetbe szerettem bele. Engem mindig nagyon érdekelt, hogy az enyémtől különböző életkorúakról vagy neműekről, vagy nemzeti hovatartozásúakról írjak, tehát nálam fiatalabbakról, idősebbekről, nőkről stb. Volt egy nagyon távoli rokon-ismerős, egy Angliában élő francia nő, mint a regényemben Linda, s az ő történetét akartam megírni. Tudtam, hogy a férje annak a híres és népes magyar zsidó családnak a sarja, akik tulajdonképpen bevezették a kapitalizmust Magyarországon, csak ő a szegényebb ághoz tartozott, és kimenekült Angliába feleségestül.

A másik történet, gondolom, a Pozsonyi úti luxusbérház volt, az egybeépített 38–40. számú, ami közül az utóbbi a vészkorszakban svájci védett házként adott menedéket sokaknak. Amikor 1979-ben beköltöztem ebbe a házba, semmit nem tudtam a történetéről, csak azt, hogy az egyik tervezője Hofstätter Béla, mert a neve ki volt írva az előcsarnokban, s ugyan a betűk már lehullottak, de a sötét árnyékuk ott maradt. Valakitől hallottam, hogy itt a ház közelében lőtték be őt is a Dunába. És ez a nyers és vad jelenet mindig izgatta a fantáziámat, hogy valakit odavezetnek a vízhez, ő pedig visszanéz a háta mögé a kedvenc művére. Később véletlensze­rűen­ olvasmányokból megtudtam, hogy nemcsak tervezte a házat, hanem ott is lakott. Ráadásul az én kis lakásom, amit afféle műteremnek használok, a Hofstätter-lakásnak volt a része. Minden valószínűség szerint ugyanazt a parkettát taposom, mint ő annak idején. Ez olyan erősen hatott rám, hogy elhatároztam, ez a ház lesz az egyik főszereplője a regénynek – a két idősík, ’44 és a jelen közötti kapcsolat, ahol az előbbiben Carl Lutz és Raoul Wallenberg embermentő tevékenységét is megírhatom. Mindketten sokkal nagyobb emlékművet érdemelnének a jelenleginél...

ITT OLVASHATÓ