AMI BELEÉG AZ EMBERBE

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.09.20.

A héten azt kérdezte valaki, aki mást gondolt erről az egészről, amíg bele nem nézett egy kicsit a munkánkba, hogy miért csinálom? Mi tart itt, ebben a problémában?

Ezt a kérdést már többször megkaptam, meg is van rá a válaszom, hogy kihívás, meg meg akarom oldani, stb. De aztán elgondolkodtam, vajon nem tudom jobban kibontani magamban, hogy tényleg mi tart itt? A kínkeservesen elért sikerek? Az biztosan nem…mert mindig az izgat, ami nem sikerül. A folyamatosan előforduló csalódások, kudarcok? Abból meg nem lehet hosszú távra építkezni. Akkor vajon mi?

Talán az, hogy már vissza tudok nézni ezekre az évekre, amit ebben a munkában töltöttem, és az látszik, hogy van íve az egésznek. Ez biztosan tényező ebben. Hogy jól emlékszem az elejére, és ahhoz képest már nagyon sok minden változott. De azt hiszem, fogva tartanak azok a történetek is, melyeket a tehetetlenség érzésével éltem meg.

Mert azok beleégtek az agyamba, az emlékeimbe, átértékelték bennem a viszonyulásokat, és összeszorítva tartják ma is a lelkemet. Furcsa érzés ez, mert nem szívesen emlékszem vissza rájuk, nem idézem fel magamban túl gyakran, mégis ott vannak, valahol a háttérben, és épp annyira hatnak, hogy a bizakodás, a pozitív gondolkodás mögött ébren tartsák a dühömet. Pont annyira, hogy mindig érezzem, nem, ezt nem lehet hagyni, tenni kell valamit, hogy ne így legyen.

Ezeknek a sosem nyugton hagyó képeknek a zöme a gyerekekhez kötődik. Leginkább a mérhetetlen nyomorúsághoz. Hozzájuk például, akikhez 11 éve karácsony előtt mentem. Kis csomaggal, akkor még csak a gyerekeknek. Lábbal is segítenem kellett a madzaggal záruló ajtót, hogy bemehessek. A sötéthez nehezen szokott a szemem. Bent is hideg volt. Aztán megláttam őket…a sötétben, a dunyha alól kivillanó szemeket. Hárman néztek, három apró gyerek, alig-ruhában, az agyonkoszlott ágynemű alatt. A folytatás már nincs meg ilyen erővel, az örömük, amiben bontogatták a szaloncukrot. Csak a kép, ahogy az ablakon beszűrődő fényben megláttam a körvonalukat, ahogy ott kirajzolódtak, a három kis fej…és a szemek.

Vagy a halmozottan fogyatékos gyerek, akit egy kis, üres szobában tartottak, kicsi volt, meztelen, és csomókban tépte a haját, miközben nézett rám, és artikulálatlan hangokat adott. “Nem tűri meg magán a ruhát…” mondták, látva elképedésemet, amiben lehet, volt is igazság, de a látványától sosem tudtam szabadulni. Mert ez így nem élet, akkor sem, ha halmozottan fogyatékos valaki.

És tudom, sosem fogom elfelejteni a lányt, aki 11 volt, mikor kiemelték a családból. Amikor mentem, rohantam, utána a lakásotthonba, és ott az ölemben zokogott, ölelve, kétségbeesetten, olyan megtapasztalások után, amit egy gyereknek, lánynak, asszonynak sosem szabadna átélnie. A tehetetlenséget talán sosem éreztem annyira, mint akkor. Mert tudtam, végignéztem a folyamatot, de nem bírtam annyira hatni, hogy ne történhessen meg. Gyűlöltem mindent, a világot, a családját, a tehetetlen intézményrendszert, magamat is. Még ma sem bírok indulat nélkül visszagondolni rá.

Vagy a másikra, akinek a kis combja lilára volt verve. Az apja tette. Vagy rá, aki öngyilkos akart lenni, csak, hogy elmeneküljön otthonról. Arra, aki azért hisztizett, mert nem akart hazamenni a kórházból. Mert ott jó volt. Évekig emlegette, hogy mennyire szeretne visszamenni. Aki az iskolában mutatta meg a szíjjal vert lábát. Vagy őt, akit hazakísértem, és láttam, ahogy nekiment a nagy testvéreinek, mert mire hazament, megették az ebédjét, ami az övé volt, amit neki, mint iskolásnak adtak, ingyen, a szünidőben.

Ezek a történetek nem múlnak. És mindig jönnek újabbak. Küzdünk, harcolunk, végre az egyik helyen már nem jellemzők, de akkor felbukkan egy másik faluban. Vagy egy odaköltöző családban. Vagy épp abban a családban, amiben már azt hitted, sínen van minden, és nem fordulhat ilyesmi elő. Jönnek az újabb aggódások, tehetetlenségek, dühök, kiabál bennem, hogy menj, csinálj valamit, mert nem, nem lehet, hogy újra megtörténjen. És megtörténik. Ordítok, hogy megint nem tudom megakadályozni. Mert megint mindenki kivár, “szóbeszédre” nem lehet lépni, bizonyíték kell, és mire bizonyíték van, már visszafordíthatatlan a történet.

Pedig a megérzésekre, a szóbeszédre is oda kellene figyelni. Mert feltűnik a kislánnyal furcsán viselkedő apa. Vagy az asszony, akinek minden mozdulatából ordít, hogy bántalmazó kapcsolatban él, nem néz a szemembe, nem meri már azt sem, a gyereke felé nyúlok, hogy megsimogassam, erre a kis kezét az arca elé kapja… Mert náluk mindenki fél. Csak az apa nem. Bizonyítsd be, állj ki érte, értük, mert ők már nem mernek, nem mernek semmit, csak némán tűrni, belerokkanni, egy életre.

A felnőtteket sem jó hallgatni. A gyerekkorban elszenvedett traumáikról beszélnek. Nem borzonganak bele, természetesen, néha fanyar mosollyal sorolják a különböző eszközökkel kapott veréseket, vagy, hogy adták el őket másnak, mint egy állatot, hogy éheztek, gondoskodtak a kisebb testvérekről, mert senki nem volt, aki segített volna rajtuk. Felnőttek már, de örökre magukba építették a gyermekkorban elszenvedett sérüléseiket, melyek meghatározzák az ő viszonyulásaikat is, a párjukhoz, gyerekeikhez, élethez. Ha meghallgatjuk őket, kezdjük érteni, miért olyan a gyerekük, amilyen.

Azt hiszem, ezek a tehetetlenségek tartanak itt, ebben a munkában. Mert nem bírom látni, elviselni, ezeknek a dolgoknak az eleve elrendeltségét. Hogy gyerekek élnek fizikai és mentális nélkülözésben, és ki vannak téve mindenben azoknak a felnőtteknek, akik ugyanolyan gyerekek voltak mint ők, ugyanúgy éltek, és ugyanazokat szenvedték el.

Valamikor meg kell ezt a kört törni. A bűnöző családban bűnöző lesz a gyerek is. A prostituált gyereke is az anyja sorsát ismétli. A sokgyerekes anya is a saját mintáját adja. Arról is, hogy a családon belüli erőszak természetes. El kell viselni.

A kivételek ritkák.

A gyerekek nem tehetnek semmiről. Ártatlanok, akiket a körülményeik, a körülöttük levők tesznek olyanná, amilyenek lesznek. Mert az emberi gonoszság is átörökítődik. A gyűlölet, a másik kiröhögése, megalázása, gúnyolása, meglopása, megverése, kisajátítása, tárgyként kezelése. Ezt pontosan látom, mert ennyi év után már sokan felnőttek azokban a családokban, ahol nem bírtunk eléget hatni. Mert mi, civilként nem voltunk elegek.

Mi csak egy vagyunk, a velük foglalkozó intézményrendszer mellett. Biztos vagyok azonban abban, hogy együtt sikeresebben vehetjük fel a harcot. Erre vannak már példák a munkánkban. De sokkal nagyobb összefogásra lenne szükség. És egy másféle szemléletű munkakultúrára. Amiben nem ügyeket kezelünk, hanem az ügyeket mindig újratermelő okokkal foglalkozunk.

ITT OLVASHATÓ