A VEZETŐ ÉS A KARMESTER: MIÉRT TÁNCOLUNK ÚGY, AHOGY ŐK FÜTYÜLNEK?

QUBIT
Szerző: METZ RUDOLF
2020.09.25.

Mi a közös Karajanban, Bernsteinben és Donald Trumpban? Az, hogy sokan hallgatnak rájuk. A karizma, a vezetői prototípusok és a vezetés romantikája azt sugallják, hogy a vezetőket azért követjük, mert hisszük, hogy kiválóbbak nálunk és képesek megoldani kollektív problémáinkat. A vezetők hatékonysága azonban nem minden, fenn is kell tartaniuk a látszólagosan közeli, szimbolikus kapcsolatot követőikkel.

A 19. század elején valami végérvényesen megváltozott. A forradalmak és a radikális átalakulások korában egy új intézmény jelent meg: a vezetés. Noha a történelmet (és úgy általában a politikai eseményeket) gyakran írtuk és írjuk le mai napig nagy vezetők cselekedeteiként, először csak 1818-ban jelent meg az angol vezetés kifejezés (leadership) egy értelmező szótárban. Edmund S. Morgan történész úgy értelmezi mindezt, hogy „[a] »vezető« szó régi, de a »vezetés« olyan kifejezés, amelyet úgy tűnik senki sem érzett szükségesnek mindaddig, amíg az általa jelölt minőség a társadalmi felsőbbrendűség hozadéka maradt.”

Ezt a változást talán a legtisztábban a vezetés egy speciális formája, a vezénylés szimbolizálja, amelyet a mai napig a vezetés egyik legtisztább megnyilvánulásaként tartanak számon. Körülbelül 1820-ra vált általánossá, hogy a koncertmester helyett egy formális vezetői pozíciót elfoglaló karmester irányítsa a szimfonikus zenekart. Ennek egyik okát abban kereshetjük, hogy a zeneművek bonyolultabbá váltak (akárcsak a modern államok kormányzása), és a megfelelő minőségű előadást biztosítani kellett egyik koncertről a másikrakoncertről koncertre biztosítani kellett.

A káosztól a zenéig

Ezzel párhuzamosan a zenekarok (ahogy a modern államok is) egyre nagyobbak lettek, egyre több zenész játékát kellett összehangolni. A dirigens lett az a személy, aki képes volt összefogni a zenekart, mint szervezetet és a káoszból zenét teremteni, ahogy a politikai vezetőktől is elvárjuk, hogy képesek legyenek közintézményeket működtetni és a társadalmi és politikai élet káoszából rendet teremteni. A karmesternek a komplexitás és a káosz lehetőséget ad a kreatív művészi alkotásra, amely egyaránt megjelenik a zenemű értelmezésében, interpretációjában és a vezénylési stílusában. Ez persze aligha jelenti azt, hogy a karmester mechanikus módon egyfajta hangszerként működtetné zenekarát. A karmesternek motiválnia és irányítania kell a zenészeket az összhang, a harmónia megteremtésének érdekében. Ennek központi eleme maga a kommunikáció, amelynek a leglátványosabb oldala a koncerteken (s csak részben a próbákon) mutatkozik meg: a karmester hangtalanul ad át információkat zenekarának kézmozdulataival, arckifejezéseivel és szemkontaktusával...

ITT OLVASHATÓ