A MAGYAR KÖZEGÉSZSÉGÜGY UTOLSÓ LEHELETE IS ELSZÁLLHAT MOST, HA HAGYJUK

MÉRCE
Szerző: TÓTH CSABA TIBOR
2020.09.14.

Tegyük fel, hogy szívroham ért egy embert az utcán. Tegyük fel azt is, hogy a legközelebbi kórházba szállítása után, regisztrációja közben kiderül erről az emberről, hogy 6, avagy több hónapig nem tudta fizetni a TB-t, mivel minimálbéres állásából éppen a koronavírus-járvány idején elbocsátották.

Ennek az embernek az életét az életmentésre felesküdött ambuláns orvosok és ápolók egy csupán négy napja közzétett miniszteri rendelet értelmében immár csak ellenszolgáltatás fejében menthetik meg legálisan, kicsit hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az az 1945 előtti Magyarországon volt, avagy extrém formában az USA-ban ma is van.

Kétségtelen, hogy aki az elmúlt két hétben a Színház- és Filmművészeti Egyetemen indult tiltakozásokat baloldalról követte, most kicsit jobban bizakodhat a jövőben, mint azelőtt, hogy a diákok szeptember 1-én kihúzták piros fehér szalagjaikat és birtokba vették azt, ami az övék, az oktatási tereit.

Nemcsak akcióik, hanem a széleskörű, szűkebb szakmán messze túlterjeszkedő szolidaritás is reményt adhat az ígéretes folytatáshoz.

Ha azonban egy pillanatra a Vas utcából eltávolodva nézzük meg azt, mi más történt ugyanekkor az országban, máris rájöhetünk, a szakadék mögöttünk csak tovább szélesedik és mélyül, de híd immár egyre kevesebb kínálkozik felette.

Az Emmi egy szeptember 10-én megjelent rendelete lényegében végleg eltemeti a második világháború óta kiépült magyar általános társadalombiztosítás (leánykori nevén szakszervezeti biztosítás) maradványait azzal, hogy kihirdette, a társadalombiztosítási díjat három hónapig nem fizetőknek immár a sürgősségi, életmentő ellátás sem lesz majd ingyenes, azt „kiszámlázza” számukra a kórház.

Az érvénytelenített TAJ-szám tehát súlyos, azonnali és intenzív ellátást igénylő helyzetben éppen azokat sújtja plusz terhekkel, akiknek még arra sincs elég forrása, hogy a TB-járulékot minden hónapban befizessék.

Mindezzel pedig a leszakadók elhajítása miatt gyakorlatilag megszűnik az az általános biztosítási rendszer, amelyet számos, a nyugdíjkorhatárt, nyugdíjminimumot és a magyar társadalom legszélesebb rétegeinek alanyi jogon kórházi ellátást biztosító TB jelentett, szorosabban véve az 1964 augusztusi, pártállami minisztertanácsi rendeletek óta.

A Kádár-rendszer volt ugyanis az, ami az előtte 1947-től egészen széleskörű közegészségügyi rendszert végleg egységesítette egy – azóta sokat kritizált – elosztó-kirovó rendszerben. Megannyi elavult eleme, hibája ellenére éppen a társadalombiztosítás volt az, ami egy nincstelent a háború előtti gyakorlattól eltérően hathatósan megóvott attól, hogy még ha túl is éli súlyos állapotát, ne kelljen teljesen lehetetlen és anyagi helyzete miatt amúgy is érthetetlen adósságokba vernie magát, avagy gyászoló családja ne maradjon ebben benne nyakig...

ITT OLVASHATÓ