Szerző: BOD PÉTER ÁKOS
2020.08.05.
Míg egy termék vagy vállalat, sőt akár egy ágazat versenyképességét viszonylag egyértelműen meg lehet mérni, a gazdaság versenyképességét sokkal kevésbé. Ha a termék jól fogy, piaci részesedése nő, és nem egyedi, átmeneti okból, nem is cégen belüli keresztfinanszírozás vagy pláne állami támogatás miatti olcsósága okán, akkor nyugodtan mondhatjuk, hogy húzó, versenyképes termék. Talán nem a legrentábilisabb a cégen belül, ami rendben is van, hiszen a fejőstehén terméken van a legtöbb fajlagos nyereség, mert annak fejlesztésére már nem költenek annyit.
Az tehát, hogy mi versenyképes, függ a fejlődési-növekedési kilátásaitól, meg a versenytársakétól. A jövőt persze nem ismerhetjük, de szakértői becslésekre támaszkodhatunk. Egy egész cég is lehet versenyképes a maga iparágában, vagy látszódhat annak; aztán ha fordul a piac és változik a technológia, akkor az elért pozíció könnyen odalesz – elég csak a Nokia mobilok helyzetének drámai változására gondolni.
Egy ország esetében még bonyolultabb az ügy. Mindenhol vannak erős és gyengébb pontok. Ha sok versenyképes gazdasági ágazat, szakmai kultúra található a szóban forgó gazdaságban, akkor az eredmények megjelennek az olyan átlagszámokban, mint a munkatermelékenység, a GDP növekedése, a világpiaci exporthányad alakulása. Ezek ismert teljesítménymutatók, de keveset mondanak arról, hogy milyen lesz a gazdaság, miként alakul a jövő, márpedig a versenyképesség forgalmába beleértjük a kilátásokat.
A sokat idézett nemzetközi versenyképességi vizsgálatok, mint amilyen a World Economic Forumé vagy az IMD-é, teljesítmény-indikátorok valamint szakértői vélemények alapján adnak pontokat, és végzik el az összemérhetetlen országok összemérését. Az objektív teljesítménymutatók a már fejlett országokat eleve előbbre sorolják, ám okkal, mert a fejlettségi szinthez el kellett jutniuk, így korábban bizonyosan versenyképesek voltak. A jövőt illetően is lehet következtetni a jelen oktatási színvonalának, a lakosság fizikai és mentális egészségi állapotának, a tudományos kutatásra és műszaki fejlesztésre fordított pénzek indikátorainak alapján, és persze meg kell kérdezni a szakterületek jó ismerőit. A Világbank kereteiben végzett hasonló vizsgálatnál inkább a fejlődési képességet ragadják meg, és amint a neve is mutatja (Ease of Doing Business), alapvetően az üzleti tevékenység jó vagy kevésbé jó előfeltételeit mérik és rendezik globális sorrendbe.
Az indikátorokból készül egy pontszám és egy nemzetközi helyezés. A sorrend élén vitathatatlanul sikeres és dinamikus országok állnak (Szingapúr, Egyesült Államok, Hollandia, Németország), és a lista végén levőkről is köztudott, hogy nehéz a helyzetük. Nekünk persze a magyar besorolás az érdekes, elsősorban azokkal összevetve, akikhez magunkat mérjük, és mások is hozzájuk mérnek minket. Ez bizony nem Németország vagy Ausztria, hanem a V3, a másik három visegrádi ország. A Magyar Nemzeti Bank a most ismét közzétett versenyképességi jelentésében, amelyről mindjárt szó esik, nagyon helyesen ezt a mércét választotta ki. A nemzetközi elemzői közösségben elfogadott országlistákon a magyar helyezés a következő: a WEF-nél hazánk 47-ik a felmért 141 országból (ez a visegrádiak között a negyedik helyre jó), az IMD-nél is 47-ik 63 ország közül, a Doing Business rangsorban 52-ik 190-ből – szintén a másik három mögött. A gazdaságban jártas olvasóinkat ezek az adatok aligha lepik meg. A cseh, lengyel, szlovák (meg a nem-visegrádi szlovén, balti) szintnél kicsit rosszabb a helyezésünk, a román, bolgár és görög érdemjegynél kicsit jobb – különösebb mutatószám-halmaz nélkül is ilyesmi lenne a tipp.
E rangsorokban (a világbankit kivéve) beleépülnek szakértői értékelések is, és azokat lehet szubjektívnek nevezni – noha az egész gazdasági élet nem más, mint a jelenre és a jövőre vonatkozó szubjektív fogyasztói, befektetői, hitelminősítői, munkaadói, munkavállalói, szabályozóhatósági vélemények és döntések láncolata. Vannak bennük persze kemény adatok is, noha mindig csak a múltról, ilyen a megtett gazdasági növekedési pálya.
Ha ránézünk az MNB alapos, 154 mutatót felvonultató tanulmányának nyitó oldalaira, érdemes elgondolkodni az a két ábrán, mely az egy főre jutó GDP alakulását, illetve az egy ledolgozott munkaórára jutó GDP-t, azaz a termelékenységet mutatja be a WEF nemzetközi összehasonlító adatai alapján...
Egy ország esetében még bonyolultabb az ügy. Mindenhol vannak erős és gyengébb pontok. Ha sok versenyképes gazdasági ágazat, szakmai kultúra található a szóban forgó gazdaságban, akkor az eredmények megjelennek az olyan átlagszámokban, mint a munkatermelékenység, a GDP növekedése, a világpiaci exporthányad alakulása. Ezek ismert teljesítménymutatók, de keveset mondanak arról, hogy milyen lesz a gazdaság, miként alakul a jövő, márpedig a versenyképesség forgalmába beleértjük a kilátásokat.
A sokat idézett nemzetközi versenyképességi vizsgálatok, mint amilyen a World Economic Forumé vagy az IMD-é, teljesítmény-indikátorok valamint szakértői vélemények alapján adnak pontokat, és végzik el az összemérhetetlen országok összemérését. Az objektív teljesítménymutatók a már fejlett országokat eleve előbbre sorolják, ám okkal, mert a fejlettségi szinthez el kellett jutniuk, így korábban bizonyosan versenyképesek voltak. A jövőt illetően is lehet következtetni a jelen oktatási színvonalának, a lakosság fizikai és mentális egészségi állapotának, a tudományos kutatásra és műszaki fejlesztésre fordított pénzek indikátorainak alapján, és persze meg kell kérdezni a szakterületek jó ismerőit. A Világbank kereteiben végzett hasonló vizsgálatnál inkább a fejlődési képességet ragadják meg, és amint a neve is mutatja (Ease of Doing Business), alapvetően az üzleti tevékenység jó vagy kevésbé jó előfeltételeit mérik és rendezik globális sorrendbe.
Az indikátorokból készül egy pontszám és egy nemzetközi helyezés. A sorrend élén vitathatatlanul sikeres és dinamikus országok állnak (Szingapúr, Egyesült Államok, Hollandia, Németország), és a lista végén levőkről is köztudott, hogy nehéz a helyzetük. Nekünk persze a magyar besorolás az érdekes, elsősorban azokkal összevetve, akikhez magunkat mérjük, és mások is hozzájuk mérnek minket. Ez bizony nem Németország vagy Ausztria, hanem a V3, a másik három visegrádi ország. A Magyar Nemzeti Bank a most ismét közzétett versenyképességi jelentésében, amelyről mindjárt szó esik, nagyon helyesen ezt a mércét választotta ki. A nemzetközi elemzői közösségben elfogadott országlistákon a magyar helyezés a következő: a WEF-nél hazánk 47-ik a felmért 141 országból (ez a visegrádiak között a negyedik helyre jó), az IMD-nél is 47-ik 63 ország közül, a Doing Business rangsorban 52-ik 190-ből – szintén a másik három mögött. A gazdaságban jártas olvasóinkat ezek az adatok aligha lepik meg. A cseh, lengyel, szlovák (meg a nem-visegrádi szlovén, balti) szintnél kicsit rosszabb a helyezésünk, a román, bolgár és görög érdemjegynél kicsit jobb – különösebb mutatószám-halmaz nélkül is ilyesmi lenne a tipp.
E rangsorokban (a világbankit kivéve) beleépülnek szakértői értékelések is, és azokat lehet szubjektívnek nevezni – noha az egész gazdasági élet nem más, mint a jelenre és a jövőre vonatkozó szubjektív fogyasztói, befektetői, hitelminősítői, munkaadói, munkavállalói, szabályozóhatósági vélemények és döntések láncolata. Vannak bennük persze kemény adatok is, noha mindig csak a múltról, ilyen a megtett gazdasági növekedési pálya.
Ha ránézünk az MNB alapos, 154 mutatót felvonultató tanulmányának nyitó oldalaira, érdemes elgondolkodni az a két ábrán, mely az egy főre jutó GDP alakulását, illetve az egy ledolgozott munkaórára jutó GDP-t, azaz a termelékenységet mutatja be a WEF nemzetközi összehasonlító adatai alapján...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.