Szerző: SZILÁGYI ÁKOS
2010.
Mivel e kis könyv szerzője nem akar zsákbamacskát árulni, úgy véli, legjobb, ha mindjárt az elején töredelmesen bevallja: zsák - bamacskát árul. A macska, amely a zsákban rugdalózik − a populizmus; a zsák pedig − a paródia. Igaz, nem egészen abban az értelemben, ahogyan a „paródia” szó a retorikai és poétikai kézikönyvekben szerepel, miszerint az mások olyan utánzása, amely túlzás, elrajzolás, fölnagyítás révén komikussá, nevetsé - gessé, groteszkké teszi azt, ami bennük komoly. A populizmus esetében ez − és félreértések elkerülése végett már a legelején szeretném leszögezni: ebben a könyvben nem történeti, hanem tipológiai értelemben használom a „populizmus” szót − annál is nehezebb vállalkozás volna, mivel a minden irányú túlzás a populista nyelvezetben olyan fokot ér el, hogy az már túlzás, vagyis önmagában parodisztikus hatású.
A populizmus nyelvként − retorikai klisékben, pregnáns stilisztikai jegyekben, narratív szerkezetekben, előítéletes sztereotípiákban − megalvadt politikai észjárása és démoni - kus politikai képzeletvilága egyfelől mindig a paródia, más - felől a giccs határán mozog, minthogy ennek is, annak is lényegéből fakad a minden határon túlmenő, elképesztő, lenyűgöző, hátborzongató, szépségesen szép túlzás. Talán nem volt némiképp Rousseau-paródia, vagyis hát „megvalósított rousseau-izmus” Robespierre-ék jakobinizmusa? Nem volt gyermeteg jakobinizmus-paródia százötven évvel később a poujade-izmus Franciaországban? Rómaicsászárság-paródia a bonapartizmus és bonapartizmus-paródia az olasz fasizmus? És még tovább: nem volt-e Tolsztoj-paródia némiképp a bolsevizmus? Nietzsche-paródia a nácizmus? Leninizmus-paródia a sztálinizmus? Szocializmus-paródia az amerikai longizmus az 1930-as és az argentin peronizmus az 1950-es években? És akkor még nem is említettük a populista politikai romlás olyan egzotikus vadvirágait, mint például a milosevicsizmus, zsirininovszkijizmus, csurkizmus, slotaizmus, funarizmus, chavezizmus, hogy csak néhány politikai márkanevet említsek a 20. század végének gazdag terméséből. Hol vagyunk ma már az önparódia régi, kezdetleges szintjétől! A mai populizmusok mixtúráiban már alig lehet ráismerni bármilyen eredeti politikai vagy ideológiai mintázatra: paródiák paródiáinak paródiái.
A mai populisták általában kisstílű, kis korrupcióból élő, ilyen-olyan hóbortoknak hódoló megélhetési politikusok, a központi hatalom vagy helyi oligarchák által fizetett vagy korrupt politikai médiabohócok, akiknek leggyakrabban az a rendeltetésük, hogy üres és színes túlzásaikkal, handabandázásukkal szívességet tegyenek ennek vagy annak a nagypolitikusnak: egyrészt, hogy radikális politikai vegyértékükkel segítsenek „lekötni” a társadalom periferiális csoportjainak előítéletekből, egzisztenciális félelmekből, sötét tudatlanságból fakadó indulatait; másrészt, hogy levegyék a nagypolitikusról a populizmus bélyegét, amelyet semmitől vissza nem riadó liberális ellenfelei sütnek rá nap mint nap: „Méghogy ő populista, méghogy ő radikális! Kikérem magamnak a populizmus nevében! Ő ugyanaz a liberális szemét, mint az ellenfelei, csak ügyesen álcázza magát!” A handabandázó Übü papák groteszk figurái mellett csakugyan polgári mértékletességnek, megfontolt józanságnak és gyakorlatias rámenősségnek hat a hatalmat gyakorló populista politikai vezérek összes elképesztő übüsége. Ugyan hogyan nézheti bárki is populistának George H. W. Busht mondjuk a néhai Ross Perot politikai hátterén, Sarkozyt Le Pen hátterén, Putyint Zsirinovszkij hátterén, Berlusconit Fini hátterén, Ficót Slota hátterén, Orbánt Vona (korábban Csurka és Torgyán) hátterén? Már miféle populista lett volna Ion Iliescu Georghe Funarhoz képest vagy Milosevics Sesej vajdához képest?
Valóban van különbség paródia és paródia között, de ez lényegében a hatalmi szerepre esélyes vagy ténylegesen hatalomra került populizmus súlyosan komoly paródiája és a hatalmi szerepre eleve esélytelen, már-már szórakoztatóan komolytalan, ügyetlenül csetlő-botló, nagyokat mondó populizmus különbségére szorítkozik. Mindenesetre elmondható, hogy a populizmus a késő polgári társadalmakban mindinkább olyan általános politikai formává válik, amely szinte minden politikai nyelvre és programra többé-kevésbé rányomja bélyegét, és amelyben a kiüresedett, érvényét vesztett polgári demokrácia paródiaként vesz búcsút önmagától. A látvány- és élménydemokrácia korában mindenki lehet „egy percre” (de legalábbis egy politikai szezonra) Übü Papa vagy Nagy Testvér. Megrendelésre vagy magánhóbortból, mindegy. Hány és hány ilyen véresszájú, közijedelmet és közmegbotránkozást keltő, politikai tiltakozást kiváltó rémbohózati alak neve tűnt el a semmiben csak Magyarországon az utóbbi két évtizedben!
...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.