Szerző: TARCZA ORSOLYA
2020.08.28.
...Úgy emlékszem, az én „nevelésem” 18 évesen kezdődött, amikor elfogódottan, félve álltam egy borzalmas formalinszaggal telt teremben, ahol először szembesültem az emberi test egy darabjával, egy felkarral a boncasztalon. Ebben a lelkiállapotban léptem be abba a poroszos rendszerbe, ahol már nem lehetett kamaszként idétlenkedni, és ettől a pillanattól kezdett kialakulni az a viselkedési modell, amelyben el kellett fogadnom, amit az idősebb oktatóm vagy az általam tisztelt professzorom mond. Innen csúsztam át abba, hogy feltétel nélkül alkalmazkodtam a rendszerhez, ideértve azt is, hogy fiatal szakorvosként nem ülhettem le ahhoz az asztalhoz, ahol az idősebb kollégáim ebédeltek. Rémesen megalázottnak éreztem magam, amikor megvető pillantásokkal elküldtek, de továbbálltam. Meg kellett tanultam, hol a helyem.
Csupán a rendszer hibája, hogy megalkusznak?
Érdekes, hogy még a szocializmusban is kívül estünk bizonyos tekintetben az akkori politikai szcénán, hiszen soha nem szólítottak bennünket doktor elvtársnak. Volt egy évfolyam az ötvenes évek elején, akiktől – nyilván a társadalmi „egyenlőség” jegyében – elvették a doktori címet, ők okleveles orvosok lettek. Az ellen sem az orvosok lázadtak, hanem a lakosság követelte vissza a dr-t az orvosuk neve elé. Nem is kísérleteztek aztán ilyesmivel.
Nem vagyok biztos abban, hogy ma is követelne azt a dr-t a társadalom.
Lehet, hogy így van. Talán mert áruba bocsátottuk a tartásunkat.
Miért?
Az orvosira mindig is nehéz volt bekerülni, 22-24 éven át kell kiválóan teljesíteni ahhoz, hogy valaki végül szakorvossá váljon, hogy azután óriási felelősséggel álljon munkába, hiszen a betege egészsége, vagy akár az élete múlik azon, hogy megfelelően kezeli-e. Míg korábban a társadalom megbecsülte ezt, mára átalakult az értékrend. A tudással, tudományos előrehaladással szemben az anyagi előrelépés kapott egyre nagyobb szerepet. Amikor egy orvos alárendeli magát ennek a szemléletnek, eladja magát és függővé válik. Már nem gyógyít, hanem pénzügyi tranzakciót bonyolít le a beteggel. Nem véletlen, hogy a magánellátásban nem az orvos veszi át a vizsgálat díját, hanem a recepciós...
Csupán a rendszer hibája, hogy megalkusznak?
Érdekes, hogy még a szocializmusban is kívül estünk bizonyos tekintetben az akkori politikai szcénán, hiszen soha nem szólítottak bennünket doktor elvtársnak. Volt egy évfolyam az ötvenes évek elején, akiktől – nyilván a társadalmi „egyenlőség” jegyében – elvették a doktori címet, ők okleveles orvosok lettek. Az ellen sem az orvosok lázadtak, hanem a lakosság követelte vissza a dr-t az orvosuk neve elé. Nem is kísérleteztek aztán ilyesmivel.
Nem vagyok biztos abban, hogy ma is követelne azt a dr-t a társadalom.
Lehet, hogy így van. Talán mert áruba bocsátottuk a tartásunkat.
Miért?
Az orvosira mindig is nehéz volt bekerülni, 22-24 éven át kell kiválóan teljesíteni ahhoz, hogy valaki végül szakorvossá váljon, hogy azután óriási felelősséggel álljon munkába, hiszen a betege egészsége, vagy akár az élete múlik azon, hogy megfelelően kezeli-e. Míg korábban a társadalom megbecsülte ezt, mára átalakult az értékrend. A tudással, tudományos előrehaladással szemben az anyagi előrelépés kapott egyre nagyobb szerepet. Amikor egy orvos alárendeli magát ennek a szemléletnek, eladja magát és függővé válik. Már nem gyógyít, hanem pénzügyi tranzakciót bonyolít le a beteggel. Nem véletlen, hogy a magánellátásban nem az orvos veszi át a vizsgálat díját, hanem a recepciós...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.