DÖMÖTÖR ANDRÁS: “FÉLIGAZSÁGOK RENDSZERÉBEN ÉLÜNK”

SZÍNHÁZ NET
Szerző: SZENTGYÖRGYI RITA
2020.08.31.

A személyes történetek és gondolatok, társadalmi kérdések mentén létrejött előadások foglalkoztatják. Az elmúlt években német nyelvterületen, főként Berlinben és Grazban jegyzett rendezéseivel hallat magáról. A legendás Máté–Horvai színészosztályban végzett, ezt követően Székely Gábor növendékeként szerzett rendezői diplomát. Az Örkény Színházban színészként kezdte a pályáját, majd egy berlini színművészeti egyetemre kapott ösztöndíj után Németországban építette fel a színházi karrierjét. Legutóbbi itthoni munkája a Határátlépések, mely a színészek személyes történeteiből építkező Second life „folytatása”, javarészt ugyanazzal az alkotói gárdával.

– Az AlkalMáté Trupp előadások hatására fordultál a színészek élményeiből tematizált színházi formához, amiben elmosódnak a határok fikció és valóság között?

– Nem. Egyrészt, és ez talán szerénytelenség, a sorozat meghatározó alkotójának érzem magam, és sok olyan dolgot vittem bele azokba az előadásokba, amikre itt is építek, másrészt egy másik perspektívából nézve ez a jellegű színház egyáltalán nem egyedülálló, sokféle variációban létezik. Úgy éreztem, hogy ez a nyers és őszinte párbeszéd a nézőkkel ma Magyarországon releváns lehet, és valamennyire a kortárs dráma pótlása is. Ha hatást kell keresni, a berlini Gorkij Színházé erősebb, ahol ez az új személyesség volt a platform. Pár jelenet hasonló az AlkalMátésokhoz, de pont úgy, ahogy azokban sokszor próbálok közvetlenül beszélni a nézőkhöz, ezekben ezt a direkt kommunikációt kifejezetten keresem, ahogy az életgyakorlatok realizmusán túlmutató formai és dramaturgiai játékosságot is. Amikor már kialakult, hogy bizonyos emberek csatlakoznak Orlai Tibor színész csapatához, akik részben az osztálytársaim, évfolyamtársaim voltak, részben dolgoztam velük Egerben, felvetődött egy olyasfajta kísérleti színházi forma ötlete, ami kicsit hasonlít az AlkalMátés előadásokra, de irányítottabb és tematizált. Eldöntöttük, hogy szeretnénk középhosszú távon együtt dolgozni az Orlai Produkció védőszárnyai alatt. Egyébként ezek az emberek, a történeteik, a közös történeteink számomra Magyarországot is jelentik, egy nagyon erős érzelmi kötődést. És ebben a formában dolgozni nekem közösségépítés is, és egy olyan színházi működés gyakorlása, ami kevésbé hierarchikus.

– A Határátlépések a személyes, párkapcsolati, szakmai esendőségeken, bénázásokon túl erőteljesen reflektál a bezártság újszerű élményére a járványhelyzetben. A valóság rápakolt az eredeti elképzelésre?

– Úgy tűnhet, mintha a világjárvány motiválta volna a Határátlépéseket, de éppen fordítva van, a közös történetünk a koronavírussal jól illeszkedett a témához. Olyan témát, hívószót kerestem, amivel kapcsolatban nagyon sokféle történet elindulhat. Irányított kérdéseket tettem fel arról, hogy volt-e a részvevőknek olyan helyzet az életükben, amikor valódi országhatárokon áthaladva történt velük valami emlékezetes, amikor azt érezték, hogy olyan határt állítottak maguk elé, amit nem tudtak meghaladni, vagy éppen sikerült meghaladni. Volt-e olyan, hogy valaki belegyalogolt a határaikba, vagy ők gyalogoltak bele másokéba. Ilyen jellegű szempontokat kerestem, volt még több is, beszéltettem őket, próbáltuk kipiszkálni belőlük azokat a helyzeteket, amikből aztán jeleneteket írtunk együtt vagy Benedek Alberttel és Deés Enikővel. Ebben elég nehéz az arányokat meghatározni. Úgy kell egy próbát elképzelni, hogy a beszélgetés után lesz egy leírt első szöveg, aztán az eltűnik a próba közben, belefőződik, szavanként íródik át, repkednek a mondatok, aztán újra szerkesztünk, és ez a körkörösség addig tart, amíg úgy érezzük, hogy áll a lábán a jelenet. De van benne olyan is, ami íróasztalnál lett megírva...

ITT OLVASHATÓ