AHOGYAN MÁLLIK SZÉT AZ ARCUK

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2020.08.18.

  Egyszer eljön az a pont, amikor a 
  szervilizmus föloldja az egót. Ekkor 
  megszűnik a gondolat, folyóssá, illetve 
  gyurmaszerűvé válik az alattvalói orca, 
  amely mindig olyan ábrát mutat, amit a 
  gazda elvár, így végül semmifélét sem. 
  Végül is, Nagy Ferenc is megmondta a 
  pöttyös nyakkendőjében, hogy mindig a 
  hatalom rendeli a nótát, neki mindegy, ha 
  jól megfizetik. Balázs Péter színiripacs 
  direktor is imára kulcsolta a kezét, szemei 
  fennakadtak, úgy fuvolázta, hogy ennek 
  oly jó része lenni.

Mindez a megideologizált életösztön. Valószínűleg minőségében semmivel sem különb akármely lárva élni akarásánál, s ahogy Nagy Ferenc elgyötört arcára nézünk, mindjárt megértünk mindent. Előttünk áll a féregszerű lét. Innentől Nagy Ferencet és lárvatársait nem vetjük meg, nem gyűlöljük, mert ezek élénk érzelmi kötődések, hanem szenvtelenül vizsgáljuk a létformát – tudós, ha néz üvegedénybe –, bár már ismerjük alaposan évezredek óta. Ez a homo servilicus, szemben a homo moralis-szal.

Ilyen szervilis a házmester sunyi képe, ami megegyezik Németh Szilárdéval, de ő meg a sarki kocsmárosra hajaz, aki ugyanaz, mint a nála szlopáló népek. Ezt a típust írta le úgy Kafka A kastélyban, hogy egyforma lapos fejük volt az embereknek. Kafka ideje az elidegenedés első időszaka volt, amikor hirtelen kitágult a világ, és választ kellett keresni az ismeretlenekre. Ez a tömegtársadalmak kitermelődésének időszaka, amikor nyüszített az alattvaló, mert Isten meghalt és magára hagyta az embereket...

ITT OLVASHATÓ