Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.08.16.
Mert az nem változott, továbbra is szeretnénk egy olyan, máshol is működtethető keretrendszert felépíteni, és leírni, ami egy (de nyilván nem az egyetlen) út ahhoz, hogy egy közösséget működőképessé tegyünk, olyanná, amiben megtörhető a generációs szegénység.
Az első évek naiv elgondolásaiból mára már nem sok maradt bennem. Nagyon sok kudarc, megtapasztalás kellett ahhoz, hogy megértsem, mennyire bonyolult hatásrendszer mozgatja ezeknek a családoknak az életét, és azt, hogy a családon belüli szocializáció mindennél erősebb amortizáló tényező. Sokszor annyira akartam, sürgettem, annyira éreztem, hogy jó lesz, hogy magam sem vettem észre, csak a nekem való megfelelés kényszere miatt nézett úgy ki, mintha együtt akarnánk. A csalódásokból aztán összeállt bennem egy türelmesebb, elemzőbb és kitartóbb munka, amiben gyakran elhangzik a számból, hogy: “nehéz, persze…ha könnyű lenne, már rég megoldódott volna”.
Mert nem könnyű, ez nyilvánvaló. Az is, hogy mi nem vagyunk ehhez elegek, kellenek helyi kulcsemberek is a megvalósításhoz. A közösségből, akiket helyzetbe hozunk, akik feladatokat vehetnek át tőlünk, közvetíthetnek a többiek felé, akikből majd a közösség mozgatói lehetnek.
Akit először annak tekintettem, ő nyolc évig volt velem. Tényleg ígéretes volt. Sokat tanultam tőle, és ő is nagyon sokat fejlődött, kommunikációban, tudásban, szervezőkészségben. Kapcsolódtak hozzá időnként mások is, akkor úgy tűnt, erős kötelékek alakulnak ki, de aztán ezek pillanatok alatt szűntek meg egy-egy konfliktusban, és fordultak egymás ellen. Aztán megint visszarendeződött valami… és megint megszűnt.
Az okokat később világosan megértettem. Ugyanaz a kettős szerep okozta, amit ma is megtapasztalunk, pl. a kommunikációban. Ami más, ha velünk beszélnek, vagy jelen vagyunk, és más, ha nem.
Az első években mindent áthatott a verbális agresszió. Egyébként is magas volt az indulati fok, és sokkal több volt a családok közötti konfliktus is, no meg nekünk sem sikerült mindig mindent úgy csinálni, ahogy terveztük. Durva szavak, ordibálások, elrohanások, átkozódások voltak, néha csakugyan hajszál választotta el őket a tettlegességtől.
Mára ezt sikerült megszüntetni, nem is emlékszem, mikor volt utoljára a közösségi foglalkozáson ilyen, és talán az intézményrendszerrel való kapcsolattartásban is érezhető a változás. Ma már alap, hogy nyugodt hangon beszélünk egymással, akkor is, ha konfliktusos a téma, vitatkozhatunk, ám nem használunk durva szavakat. Nem bántjuk, nem alázzuk meg a másikat. Még viccből sem. De amikor nem vagyunk jelen a közösségben, vagy a családokon belül vannak, nem ez a hangnem. “Fel kellene tenni egyszer egy rejtett kamerát, hogy lássa, mi folyik itt…”- ajánlotta egyszer valaki. “Nagyot nézne, ha hallaná, az tuti…”.
De tudjuk a szakemberektől, három szférában élünk, egy a nyilvánosságnak szól, egy a privát szférának, és van egy titkos is, ami csak a miénk. Nyilván baj, ha ezek ellentmondanak egymásnak. Ott zavar van, és ez meghatározhat sok mindent. De ha egységesen durva, agresszív, az sem jó.
Ha változást szeretnénk, inklúziót, befogadást, akkor nyilván segítenünk kell, hogy a kommunikációjuk is ezt támogassa. Eredmény, hogy ezt sikerült mondjuk a közösségi eseményeinken megerősíteni. De kudarc, hogy a privát szférában nem változott semmi. Még nem változott. Kettős beszéd van. Két szótár, ha tetszik, vagy inkább két viszonyulás.
És ebben a kommunikáció csak egy kis szelet. Mert nemcsak erről van szó. Hanem a közösségben elfoglalt pozícióról is, ami a kulcsembereket igencsak nehéz helyzetbe hozza. Mert van egyszer a nyilvánosságnak, vagyis a nekünk, a látogatóknak, az intézményrendszernek mutatott kép, ami a mi elvárásainkhoz igazodik, tehát együttműködő, partneri, a másikat megértő, támogató viszonyulás. Úgy tűnik, ez megy, nincs vele gond.
De amikor belép a kulcsember a privát szférájába, ott más az elvárás. Kommunikációban és viszonyulásban is. Sőt, ilyenkor bejön a településen belüli hierarchia is, az érdekek, a fekete zónában körvonalazódó túlélési stratégiák, amiben a működéshez, pozicionáláshoz megfelelőbb eszköz az erőszak, a verbális is, és akár a fizikai is.
Ezt a két szerepet, egy személyben nem lehet sokáig vinni. Ezért nehéz a kulcsemberi pozíció. Most inkább feladat-orientáltan próbáljuk az ígéretes személyek helyzetbe hozását. Nem tesszük rájuk ennek a kettős szerepnek a terhét, hanem folyamatosan támogatjuk őket abban, hogy egységesedjen a nyilvános és a privát szférájuk.
Persze ez sem egyszerű. Mert a kulcsember pozícióhoz azt is nézni kell, hogy ki, hol van a közösségen belül, ki, milyen hatással lehet a többiekre. A képességek ebben kisebb jelentőséggel bírnak, a pozíció a fontos, azt viszont nem a személy, sokkal inkább a mögötte álló család határozza meg. A családot viszont az érdekek mozgatják, ami főleg az anyagiak elérésében csúcsosodik ki, és nem feltétlen a legális utakon. Ha egyszerűbben fogalmaznék, azt mondanám, az kerül a hierarchia élére, akinek pénze van, pénz pedig a szegregátumokban nem a legális vonalon teremtődik meg. Viszont, ha az ember az integráción dolgozik, akkor csak a legális utakat, az átlátható történeteket kellene támogatni. (Nem hozom most ide a korrupcióval átitatott felsőbb szinteket, csak jelzem, hogy az sem támogatja most a törekvéseinket.)
Vajon melyik a könnyebb út? Pozicionálni a közösségben olyan embert (embereket), aki a képességei alapján ígéretes lehet, ám a családja nem tényező, a periférián van, vagy megküzdeni (esetleg megalkudni?) a fekete zónában működőkkel, és megpróbálni partnerré tenni őket? Azt hiszem, ez utóbbi sokkal több kockázatot hordoz. Mert azt világosan látjuk, hogy amíg a túlélési stratégiák működtethetők feketén, amíg meg lehet így élni, és jobban is, mint más, addig senki sem fog változtatni. Bűnözésből pedig nem lehet integrációt építeni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.