VEREBES ISTVÁN: ILLESZKEDÉS, KÉPMUTATÁS LENGI ÁT AZ EGÉSZ SZÍNHÁZI VILÁGOT

HÍRKLIKK
Szerző: NÉMETH PÉTER
2020.07.18.

Nem baj, ha elfelejtenek. Olyan szép életpályám volt, és olyan nyugodt életem van, a gyerekeim nagyszerűek… Esküszöm, hogy nincs bennem semmi hiányérzet. Legfeljebb az, hogy mennyi tehetség megy gajra, micsoda középszerűség üli torát. Az újságírásban is ugyanezt érzem…” – ezt nyilatkozta – többek között – Verebes István Jászai-díjas rendező, színész, író a Hírklikknek. Azt is elmondta: a két évvel ezelőtti, színházi világról szóló könyve után, elkészült az új könyv is, de nem tudja, hogy lesz-e, aki ki fogja adni…

– Azt nyilatkoztad egyszer, hogy 45 éves korodra lettél érett férfiember. Most, néhány nappal a 72. születésnapod után, mit mondasz magadról?

– Egy eléggé nyugodt, megállapodott, számvetésekkel elbíbelődő, rezignált ember vagyok.

– A számvetéseid miről szólnak? A szakmádról? Az országról?

– Elsősorban a szakmámról, mert az elég nagy bajban van. Ami meg az egész országot illeti, nos, abban nem ér meglepetés, legfeljebb annyiban, noha tudtam, hogy mindig lehet rosszabb, azt azonban nem, hogy idáig fogunk eljutni. A színházi érzékem már jelzett a rendszerváltáskor is, hogy a fordulat nem lesz könnyű Ş mégpedig főként az emberi mentalitások miatt.

– Mire gondolsz?

– Az ellenőrizetlenségre, a hülyeségekre, az infantilizmusra. Én akkoriban a Magyar Rádióban dolgoztam, és ott találkoztam ezekkel a tulajdonságokkal, pedig korábban a rádió kiváló műhely volt, a kreativitás, a biztonság terepe. Ekkorra azonban minden megváltozott, és én éreztem, hogy innen nekem ki kell menekülnöm, mert az elmebaj elindult ott is. Ezzel együtt, azt sem gondoltam, hogy eljutunk odáig, ahol ma tartunk, vagyis a teljes abszurdumig. Minden nap jön valami szürreális történés. Olyanok, amelyek már nem tudnak még megmosolyogtatni, de felháborítani sem. Inkább csak elmenekít. Nézve a politikai műsorokat, valami elképesztő szkepszis és cinizmus van bennem – amit különben megvetek –, de nem tudom másként kitisztítani azt az időt, ami még hátravan nekem. Én, aki a hetvenes évek közepétől minden újságot megvettem, mert muszáj volt tájékozottnak lennem, és ez a reflexem megmaradt, mára oda jutottam, hogy csak az Élet és Irodalmat veszem. Már csak azért is, mert tudok mindent; tudom, mit kérdeznek, mit válaszolnak… A legutolsó keservem az volt, amikor a Fidelitasnak megláttam azt az apák napi köszöntőjét, amelyhez odaírták: apa csak egy van, és Orbán Viktor képét illesztették mellé...

ITT OLVASHATÓ