Szerző: ÉS
2020.07.10.
Zoltán Gábor: Szép versek 1990
I N T E R J Ú
Hegedűs Claudia: „Bolondok hajójában evezünk”
Beszélgetés Salman Rushdie-val
K R I T I K A
Csuhai István: Madár és tolla
Carmen Maria Machado: A női test és más összetevők. Fordította Ács Eleonóra, Ballai Mária, Bosnyák Edit, Farkas Veronika, Molnár Berta Eleonóra, Nagy Mónika, Orosz Anna, Török Krisztina. Agave Könyvek, Budapest, 2020, 285 oldal, 3280 Ft
A nyolc elbeszélés majd mindegyikének középpontjában az egyes szám első személyben megszólaló főhősnő áll, akinek leszbikus párkapcsolata többnyire stabil, érzelmileg és státusz szerint is rendezett, és egy darabig képes ebből a szemszögből, saját biztonságából nézni és ábrázolni a körülötte lévő világot, amely persze jócskán előáll furcsa, meglepő vagy váratlan fordulatokkal, sok olyasmivel, ami befolyásolja vagy megváltoztatja ennek a középpontban álló nőnek a sorsát, körülményeit. Jól tükrözi mindezt a gyűjtemény az eredeti angolhoz képest szükségszerűen korlátozott magyar címe, ebben az értelmezésben „a női test” lenne az „én” megfelelője, magyar kontextusban inkább szokatlan merészséggel, szabadabb részletezéssel és direktséggel, a „más összetevők” pedig az „én”-t körülvevő, impulzusokkal ellátó, befolyásoló, átváltoztató világ...
A HÉT KÖNYVEI
A könyvújdonságokat az Írók Boltjának (Budapest VI., Andrássy út 45.) segítségével adjuk közre. A listát összeállította: Négyesi Móni. A könyvek 10% kedvezménnyel megrendelhetők az irokboltja.hu weboldalon.
Galántai Zoltán: Ex libris
Rachel Botsman: Kiben bízzunk?
Tim O’Reilly: WTF? – Miért rajtunk múlik, hogy mit hoz a jövő?
Siddhartha Mukherjee: A gén – Személyes történet
Adam Rutherford: Minden ember [rövid] története
Buda Attila: Az érzelmek története
Az érzelmek története. Szerk. Lukács Anikó–Tóth Árpád, Hajnal István Kör–Társadalomtörténeti Egyesület, Budapest, 2019, 569 oldal, ármegjelölés nélkül
A tanulmányok tematikus sokszínűsége a középkortól napjainkig terjedő intervallummal párosul. Akad köztük olyan, amely inkább egy-egy érzelem megjelenését járja körül, de olyan is, amely inkább azokra koncentrál, akik a vizsgált érzelmet magukban hordozzák. Olvashatók elméletibb jellegű módszerismertető bekezdések, noha a vizsgált téma természeténél fogva a szerző inkább a „gyakorlatra” koncentrál; például az öngyilkosság és a kultúra összefüggéseire (Bódán Zsolt), vagy egy családi öngyilkosságra, amely kimondottan és erősen kapcsolódik egy adott történelmi helyzethez (Lukács Anikó). Szerepelnek határterületi indulatok: a káromkodás, ami érzelem is, meg szokás is (Gulyás László Szabolcs), az étkezés örömei, amelyek a testi boldogság, a fizikai kielégítettség és a történelmi tapasztalat hármasságában vizsgálhatók (Báti Anikó). Található írás a haragról (Magyar Attila), a sírásról, a mosolyról és a nevetésről (Halmágyi Miklós), az idegenségről (Csikós Gábor), a félelem működéséről (Novák Veronika)...
Gyürky Katalin: Kollektív skizofrénia
Goran Vojnović: Jugoszlávia, édes hazám. Fordította Rajsli Emese. Typotex Kiadó, Budapest, 2020, 281 oldal, 3500 Ft
Ezeket az eseményeket azonban a regény nem a kisgyermek szemszögéből, hanem a főhős tizenhat évvel későbbi retrospektív szemüvegén keresztül láttatja: ekkor derül ki ugyanis a már a húszas éveit taposó Vladan számára, hogy az apja mégis él. Sőt: a nyugat-szlavóniai Višnjići faluban történt tömegmészárlás felelőseként háborús bűnösnek nyilvánítva álnéven, Tomislav Zdravkovićként bujkál a hatóságok elől...
Mayer Zsófia: Kaland a dualizmusban
Wéber Anikó: Az ellenállók vezére. Pozsonyi Pagony Kiadó, Budapest, 2020, 368 oldal, 3990 Ft
A tankönyvekből ismert valóságos szereplők cselekedeteiken és szavaikon keresztül személyiséget kapnak, a kapcsolódó anekdoták felelevenítésével kerülhet a gyerekek érdeklődési köréhez közelebb Deák Ferenc vagy éppen Erzsébet királyné személye. Így válik kedélyes úriember Ferenc Józsefből, az Osztrák-Magyar Monarchia uralkodójából, a szereplők tanácsadója a „haza bölcséből”...
Pintér Tibor: Az eltűnt idő képei
Nádasdy Ádám: 100 év – 100 kép – 100 gondolat, 1890–1989. Kossuth Kiadó, Budapest, 2020, 208 oldal, 5990 Ft
Ha nem is kivétel nélkül, de elvként végigvonul az albumon, hogy döntően olyan képek szerepelnek, amelyeken van ember. Ezt, mondja Nádasdy szintén az előszóban, lelkes amatőr fotós édesanyjától tanulta: „Volt egy szigorú elve: mindig legyen ember a képen (...). Személytelen képet sose csinált, de nem magyarázta el, miért. Utólag elgondolkodtam: talán az épületeket, tájakat ember nélkül üresnek, halottnak találta?” Talán igen, talán nem. Mivel a Fortepan amatőr fotók kincsestára, ezért észszerű arra gondolni, hogy az emberek legnagyobbrészt ismerőseiket, szeretteiket fényképezték le, és másodsorban kapták lencsevégre a tájakat vagy az épületeket...
Benczi Boglárka: Csak a szellemek
Finy Petra: Marlenka. Athenaeum Kiadó, Budapest, 2019, 304 oldal, 3990 Ft
Családregénynek indul, múlt és jelen összekapcsolódik, több síkon, több időben zajlik a mesélés. Adott egy család, ahol rengeteg trauma lapul, ezek a traumák pedig akadályozzák a normális élet minden apró mozzanatát. A szereplők nem érzik jól magukat a bőrükben, a természet, a fák, az állatok, a felhők bűvkörében élnek. Karakterek maradtak, ki van találva, hogy hány évesek, mi a foglalkozásuk, milyen színű a hajuk, de nem elevenednek meg egyetlen percre sem...
Vas Viktória: A semmi, ami fáj
Marek Bieńczyk: Melankólia. Kik már sohsem találnak a vesztett üdvre. Fordította Pálfalvi Lajos. Rézbong Kiadó, Göd, 2019, 149 oldal, 2490 Ft
Bieńczyk narrátora szokatlan közvetlenséggel fordul az olvasóhoz, személyesen szólítja meg, hogy aztán kézen fogja, és Baudelaire A hattyú című verse nyomán, majd ahhoz újra és újra visszatérve – innen származik az alcím – járja körül a melankolikus lelkiállapot és alkat fogalmának történeti változásait és kulturális toposzát. Párizsból indulunk, ami kijelöli a szerző fő szellemi tájékozódási horizontját (Barthes, Cioran és Kundera lengyel fordítójáról van szó), de rögtön hozzá kell tenni, hogy a „mélységesen fájdalmas lehangoltság” rátörhet az emberre bárhol másutt is, például egy McDonald’s-ban a frankfurti repülőtéren, melyet egy „jelentéktelen” szonett erejéig idéz meg a szerző...
Cserhalmi Luca: Papírból sem lesz szalonna
(Sztefanu Marina és Fülöp Gábor Papírszalonna című kiállítása 2020. július 22‑ig látogatható a Telep Galériában)
A Telep Galéria folyamatosan friss, gegekkel teli, szórakoztató és a kortárs létre, aktuális szituációkra reagáló tárlatoknak ad helyet. A kis, emeleti kiállítótér most újra nyitott, és olyan tárlattal indított, ami, ha akarjuk, reagál a vírushelyzetre, ha akarjuk, nem arra vonatkozik. Nézőpont kérdése. Természetes, hogy a műélvezők egy ideig abban is a pandémiát fogják látni, aminek messze semmi köze sincs ahhoz. Például egy papíruborkában, a Telep Galériában. A felvetés akármennyire abszurd is, sajnos megmagyarázható, de ennek a kritikának nem erről kell szólnia, és nem is kívánja ezt taglalni, mindössze azt a félelmemet mutatja, hogy az újranyitást követően az elmúlt hónapokra erőltetetten reagáló műalkotások és tárlatok árasztják majd el a világot. De ez szerencsére nem ilyen...
Rákai Zsuzsanna: Örvendezünk
(Musica Vivax Wien, Milena Arsovska, Hara Fruzsina, Csalog Benedek, Hegyi Barnabás, Bán István – Budavári evangélikus templom, július 7.)
Bár a rövid felkészülési idő minden bizonnyal különösen nehézzé tette a Musica Vivax Wien zenészei számára, hogy alaposan kidolgozott produkcióval lépjenek a hallgatóság elé – a dirigens Bán István elmondása szerint alig másfél héttel a fesztivál kezdete előtt vált biztossá, hogy a koncerteket meg lehet tartani –, a szólistákért mégis mindenképpen megérte a Várban tölteni az estét. Noha a hangszeres együttes sokáig kifejezetten nyersen szólt, fésületlen, széttartó vonósokkal uralkodva az érzékeny és biztos continuo felett, és az egyes tételek is sokszor bizonyultak vontatottnak és merevnek, a koncert négy szólófellépője mindvégig nagyszerű teljesítményt nyújtott...
György Péter: Egy írónő modellt áll – és fest
(Kádár Erzsébet Egy írónő modellt áll című kiállítása a PIM-ben augusztus 16‑ig tekinthető meg.)
A rendezés arra vall, hogy a szentendrei festmények és vázlatok állnak a festő Kádár munkásságának centrumában, s ez egy kevéssé normatív, leíró művészettörténet felől nézvést igaznak mondható. Ahogyan az is, hogy Kádár Erzsébetnek már most is elkerülhetetlenül része van a szentendrei festészet folyamatosan újraírandó kánonjában, amelynek egyrészt nem szabadna idézőjelek közé kerülve kiürült hagyományként vegetálnia, másrészt nem kerülhet süllyesztőbe sem, amint arra az elmúlt években számos jel mutatott. A szentendrei identitással is rendelkező Vas István 1966-ban, a Kegyetlenség című kötet előszavának tekinthető, Kádár Erzsébetről című írását nem véletlenül kezdi ezzel: „Kádár Erzsébet – aki eredetileg festőnek készült – maga is eltöltött egy nyarat Szentendrén, amely a magyar festészetnek nemcsak divatos központja, hanem megújító forrása is volt. Ő is megfestette a maga szikrázóan szellemes városképét – írásban, amelynek iróniája rombolta a szentendrei festőromantikát....” Vas ugyanolyan pontos, mint amilyen igazságtalan. Hiszen Kádár nem pusztán megírta, ami korábban történt, hanem fontos festményeket is hagyott maga után, amelyek ugyanazt a kérdést vetik fel, mint írása. „Ötödik hét Végre »kiolvastam« Szentendrét. Festőszemmel: kijózanított. Azokra a hivatásos modellekre hasonlít, akiknek minden mozdulata a dobogón: póz. Az első hetek »nagy témái« most már bosszantanak, unom a »festői várost«, konok idegenszerűségét és ápolt romantikáját szinte tálcán kínálta elém.”...
Stőhr Lóránt: A fanatizmus üressége
(Jean-Pierre Dardenne–Luc Dardenne: Az ifjú Ahmed)
A bűnről és megbocsátásról, önelvesztésről és elfogadásról valódi társadalmi érzékenységgel és mély humánummal szóló Dardenne-filmek a kortárs mozgóképkultúra legjelesebb alkotásai. Az utóbbi időben azonban varázsuk megkopott, kiszámíthatóvá lett dramaturgiájuk okán csendesen elvesztek a művészmozik dömpingjében. A tavalyi cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját elnyert filmjük, Az ifjú Ahmed fent említett kezdő képsorának láttán egyszerre fogott el az ismerősség és az aggodalom érzése: vajon a hasonló korú címszereplő méltó lesz-e A fiú zavarba ejtően komplex címszereplőjéhez, vajon az a közel másfél óra, amit fizikailag is fiatal hősünkhöz tapadva fogunk tölteni, okoz-e majd hasonló katartikus belátást, mint Dardenne-ék korábbi remekműve, életem egyik legnagyobb filmélménye?
Csengery Kristóf: Zongorista maszkban
(Chopin: Piano Concerto No. 1 in e minor op. 11, Piano Concerto No. 2 in f minor op. 21 – Benjamin Grosvenor, Royal Scottish National Orchestra, Elim Chan. Decca)
A huszonnyolc éves brit muzsikus immár két évtizedes pályát tud maga mögött: nyolcévesen adta első szólóestjét, de még ugyanabban az esztendőben első versenymű-bemutatkozása is megtörtént. 2003-ban négy versenyen is úgy győzött, hogy ő volt a megmérettetés történetének legfiatalabb nyertese. 2009 óta készít lemezeket, diszkográfiája már mostani CD-je előtt is öt kiadványt tartalmazott. Felvételein eddig Chopin, Liszt, Ravel, Gershwin, Saint-Saëns, Bach, Szkrjabin, Granados kompozícióit szólaltatta meg. Chopinről így nyilatkozik: „ő volt az első zeneszerző, akinek műveivel, úgy éreztem, valóban sikerült kapcsolatot teremtenem. Ez nyolc-kilencéves koromban történt. Zenéje olyasvalami, ami mindig természetesnek tűnik számomra.”...
Molnár Zsófia: Meg-megáll
Nem állítom, hogy ezek a produkciók akár technikai apparátusukat, akár kidolgozottságukat tekintve mind tökéletesek, de legalább mernek játszani a térrel, eljátszani gondolatokkal, kérdezni, bevonni és beavatkozni, és ami a legfontosabb: nem szimpla városnézésre, nem is öröklétre hajtanak, hanem itt és most, a jelenben aktívan léteznek. Erős pillanatképek, amelyeket a PLACCC háttérgárdájának azért nem ártana kicsit (át)láthatóbban gondozni...
Grecsó Krisztián: A kinevetett gyűlölet
(Orange Is The New Black, Netflix)
Gyakran előkerül ez, milyen szédületesen építenek föl figurákat ezek a mozifilmigénnyel készülő sorozatok, és a Netflix ebben különösen jó. Itt szinte pökhendi fölénnyel és gazdasággal dolgoznak, szédületes, hová húzott el a hanyatló nyugat filmgyártása már megint, és mint az Orange is the New Black is mutatja, nem minden a pénzről szól...
Fáy Miklós: Belezúgott Chopinbe
(Maurizio Pollini: Chopin – Deutsche Grammophon, 2019)
Magamba szálltan hallgatom. Két noktürn, három mazurka, h-moll szonáta. Minden belefér, ami Chopin, elegancia, mélység, halál. És semmi nincs benne, vagy én nem hallom, hiába próbálom át- és újragondolni a Pollini-jelenséget, hiába képzelem azt, hogy csak van valami oka az újrajátszásnak...
Károlyi Csaba: Napinapinapi
(Kossuth rádió, naponta 19 és 20 óra között.)
Van azonban a Kossuthon egy műsorsáv, ami ma is meglep. Elképesztő, hogy ilyen posztmodern mozaikot éppen a pártállami főadó képes produkálni, a többiek ennek a nyomába sem érnek. Este 7 és 8 óra között van. Napi rendszerességgel! Egyszer érdemes végigülni élőben, mert az MTVA honlapjára olyan trehányul van föltéve, hogy műsorok közepén szakadnak meg a hangfájlok.
(Sztefanu Marina és Fülöp Gábor Papírszalonna című kiállítása 2020. július 22‑ig látogatható a Telep Galériában)
A Telep Galéria folyamatosan friss, gegekkel teli, szórakoztató és a kortárs létre, aktuális szituációkra reagáló tárlatoknak ad helyet. A kis, emeleti kiállítótér most újra nyitott, és olyan tárlattal indított, ami, ha akarjuk, reagál a vírushelyzetre, ha akarjuk, nem arra vonatkozik. Nézőpont kérdése. Természetes, hogy a műélvezők egy ideig abban is a pandémiát fogják látni, aminek messze semmi köze sincs ahhoz. Például egy papíruborkában, a Telep Galériában. A felvetés akármennyire abszurd is, sajnos megmagyarázható, de ennek a kritikának nem erről kell szólnia, és nem is kívánja ezt taglalni, mindössze azt a félelmemet mutatja, hogy az újranyitást követően az elmúlt hónapokra erőltetetten reagáló műalkotások és tárlatok árasztják majd el a világot. De ez szerencsére nem ilyen...
Rákai Zsuzsanna: Örvendezünk
(Musica Vivax Wien, Milena Arsovska, Hara Fruzsina, Csalog Benedek, Hegyi Barnabás, Bán István – Budavári evangélikus templom, július 7.)
Bár a rövid felkészülési idő minden bizonnyal különösen nehézzé tette a Musica Vivax Wien zenészei számára, hogy alaposan kidolgozott produkcióval lépjenek a hallgatóság elé – a dirigens Bán István elmondása szerint alig másfél héttel a fesztivál kezdete előtt vált biztossá, hogy a koncerteket meg lehet tartani –, a szólistákért mégis mindenképpen megérte a Várban tölteni az estét. Noha a hangszeres együttes sokáig kifejezetten nyersen szólt, fésületlen, széttartó vonósokkal uralkodva az érzékeny és biztos continuo felett, és az egyes tételek is sokszor bizonyultak vontatottnak és merevnek, a koncert négy szólófellépője mindvégig nagyszerű teljesítményt nyújtott...
György Péter: Egy írónő modellt áll – és fest
(Kádár Erzsébet Egy írónő modellt áll című kiállítása a PIM-ben augusztus 16‑ig tekinthető meg.)
A rendezés arra vall, hogy a szentendrei festmények és vázlatok állnak a festő Kádár munkásságának centrumában, s ez egy kevéssé normatív, leíró művészettörténet felől nézvést igaznak mondható. Ahogyan az is, hogy Kádár Erzsébetnek már most is elkerülhetetlenül része van a szentendrei festészet folyamatosan újraírandó kánonjában, amelynek egyrészt nem szabadna idézőjelek közé kerülve kiürült hagyományként vegetálnia, másrészt nem kerülhet süllyesztőbe sem, amint arra az elmúlt években számos jel mutatott. A szentendrei identitással is rendelkező Vas István 1966-ban, a Kegyetlenség című kötet előszavának tekinthető, Kádár Erzsébetről című írását nem véletlenül kezdi ezzel: „Kádár Erzsébet – aki eredetileg festőnek készült – maga is eltöltött egy nyarat Szentendrén, amely a magyar festészetnek nemcsak divatos központja, hanem megújító forrása is volt. Ő is megfestette a maga szikrázóan szellemes városképét – írásban, amelynek iróniája rombolta a szentendrei festőromantikát....” Vas ugyanolyan pontos, mint amilyen igazságtalan. Hiszen Kádár nem pusztán megírta, ami korábban történt, hanem fontos festményeket is hagyott maga után, amelyek ugyanazt a kérdést vetik fel, mint írása. „Ötödik hét Végre »kiolvastam« Szentendrét. Festőszemmel: kijózanított. Azokra a hivatásos modellekre hasonlít, akiknek minden mozdulata a dobogón: póz. Az első hetek »nagy témái« most már bosszantanak, unom a »festői várost«, konok idegenszerűségét és ápolt romantikáját szinte tálcán kínálta elém.”...
Stőhr Lóránt: A fanatizmus üressége
(Jean-Pierre Dardenne–Luc Dardenne: Az ifjú Ahmed)
A bűnről és megbocsátásról, önelvesztésről és elfogadásról valódi társadalmi érzékenységgel és mély humánummal szóló Dardenne-filmek a kortárs mozgóképkultúra legjelesebb alkotásai. Az utóbbi időben azonban varázsuk megkopott, kiszámíthatóvá lett dramaturgiájuk okán csendesen elvesztek a művészmozik dömpingjében. A tavalyi cannes-i filmfesztiválon a legjobb rendezés díját elnyert filmjük, Az ifjú Ahmed fent említett kezdő képsorának láttán egyszerre fogott el az ismerősség és az aggodalom érzése: vajon a hasonló korú címszereplő méltó lesz-e A fiú zavarba ejtően komplex címszereplőjéhez, vajon az a közel másfél óra, amit fizikailag is fiatal hősünkhöz tapadva fogunk tölteni, okoz-e majd hasonló katartikus belátást, mint Dardenne-ék korábbi remekműve, életem egyik legnagyobb filmélménye?
Csengery Kristóf: Zongorista maszkban
(Chopin: Piano Concerto No. 1 in e minor op. 11, Piano Concerto No. 2 in f minor op. 21 – Benjamin Grosvenor, Royal Scottish National Orchestra, Elim Chan. Decca)
A huszonnyolc éves brit muzsikus immár két évtizedes pályát tud maga mögött: nyolcévesen adta első szólóestjét, de még ugyanabban az esztendőben első versenymű-bemutatkozása is megtörtént. 2003-ban négy versenyen is úgy győzött, hogy ő volt a megmérettetés történetének legfiatalabb nyertese. 2009 óta készít lemezeket, diszkográfiája már mostani CD-je előtt is öt kiadványt tartalmazott. Felvételein eddig Chopin, Liszt, Ravel, Gershwin, Saint-Saëns, Bach, Szkrjabin, Granados kompozícióit szólaltatta meg. Chopinről így nyilatkozik: „ő volt az első zeneszerző, akinek műveivel, úgy éreztem, valóban sikerült kapcsolatot teremtenem. Ez nyolc-kilencéves koromban történt. Zenéje olyasvalami, ami mindig természetesnek tűnik számomra.”...
Molnár Zsófia: Meg-megáll
Nem állítom, hogy ezek a produkciók akár technikai apparátusukat, akár kidolgozottságukat tekintve mind tökéletesek, de legalább mernek játszani a térrel, eljátszani gondolatokkal, kérdezni, bevonni és beavatkozni, és ami a legfontosabb: nem szimpla városnézésre, nem is öröklétre hajtanak, hanem itt és most, a jelenben aktívan léteznek. Erős pillanatképek, amelyeket a PLACCC háttérgárdájának azért nem ártana kicsit (át)láthatóbban gondozni...
Grecsó Krisztián: A kinevetett gyűlölet
(Orange Is The New Black, Netflix)
Gyakran előkerül ez, milyen szédületesen építenek föl figurákat ezek a mozifilmigénnyel készülő sorozatok, és a Netflix ebben különösen jó. Itt szinte pökhendi fölénnyel és gazdasággal dolgoznak, szédületes, hová húzott el a hanyatló nyugat filmgyártása már megint, és mint az Orange is the New Black is mutatja, nem minden a pénzről szól...
Fáy Miklós: Belezúgott Chopinbe
(Maurizio Pollini: Chopin – Deutsche Grammophon, 2019)
Magamba szálltan hallgatom. Két noktürn, három mazurka, h-moll szonáta. Minden belefér, ami Chopin, elegancia, mélység, halál. És semmi nincs benne, vagy én nem hallom, hiába próbálom át- és újragondolni a Pollini-jelenséget, hiába képzelem azt, hogy csak van valami oka az újrajátszásnak...
Károlyi Csaba: Napinapinapi
(Kossuth rádió, naponta 19 és 20 óra között.)
Van azonban a Kossuthon egy műsorsáv, ami ma is meglep. Elképesztő, hogy ilyen posztmodern mozaikot éppen a pártállami főadó képes produkálni, a többiek ennek a nyomába sem érnek. Este 7 és 8 óra között van. Napi rendszerességgel! Egyszer érdemes végigülni élőben, mert az MTVA honlapjára olyan trehányul van föltéve, hogy műsorok közepén szakadnak meg a hangfájlok.
I R O D A L O M
(Árvaság, 9)
A verseit, volt belőlük nikotin és idő sárgította lapokon bőven, dilettáns írta. Van egy ember, aki végigverseli az életét, apám. Adyt olvas, József Attilát, mindent, ami kezébe kerül, olvas Pinczési Juditot, Tóth Erzsébetet, a svájci Saáry Évát, hogy mondjak valami egzotikusat és távolit. Megjegyzéseket tesz a könyvekben a versek, a novellák mellé, kommentál, értelmez, bírál, ítél. A női költők nyilván erősen fölizgatják. Különben nem érti. Sehogyan sem érti ezt az egészet, mitől lesz jó valami, mitől nem az. Miért nem jó? Nem érti, hol sért, hol kínlódik, hol dadog a nyelv. Nem érti a dilettánsok legfőbb jellemvonását, a kellemetlenséget. Ugyan micsoda hiányzik ilyenkor? Az iskolázottság? Az egyetem? Füstös, a hajnal szürkéjéig nyúló éjszakák a klubban, ahol felespoharak között kering a megváltás? Élénk gondolkodású barátok mellékhatása, ez hiányzott? Egy jóravaló professzor? Egy olyan nő, társ? Remek egyetemi emberek, remek, gyilkos kritikusok írnak szomorúan bántó műveket, nem? Valahogy mégis csak arról van szó, hogy nem tanulható a szükséges mértéktartás, ami még a legvadabb, legszabadabb artikulációban is ott van, nem tanulható a tehetség, az vagy jön valahonnan, vagy nem jön, van a tehetség, és ha van, akkor azt lehet, mint egy kertet, egy beteget gondozni, nevelni, karbantartani, edzés alá venni, leckéztetni akár, de ha nincs, elfújható a világ falevele. Persze, az is igaz, hogy az irodalom, mint bármi más, egy bizonyos fokig tanulható. Eljuthatsz addig a szintig. Már-már jó. Legalábbis rendben van. Mert az már komoly erény, ha nincs képzavar, a ritmus rendjén való, ha a közhely, ami mindahány ilyen-olyan költőnek vagy írónak közvetlen lelki társa, nem zavarba ejtően illeg-billeg a kirakatban. A dilettáns eddig a szintig soha nem jut el.
Kiválni és tehetségtelen maradni. Olyannak maradni, amit elhagytam, olyannak maradni, amit megtagadtam.”...
Böszörményi Gyula: A két srenker
főhajtás R. J. alias P. H. előtt
A Krisztinaváros mélyén két sötétben bujkáló alak hökkenten pillantott egymásra. Meglepődésük oka az az oldalajtó volt, amit már jó tíz perce hiába próbáltak a legügyesebb tartlikkal felpattintani, ám az végül egy óvatlan könyökmozdulatnak hála mégis magától kitárult.
– Ez nyitva van! – súgta az alacsonyabbik árny.
– Így nem csoda, hogy felsültem vele – morgott a magasabbik. – Szakavatott srenkerként csakis a zárt ajtókhoz konyítok, ám amellik nyitva van, az menten kifog rajtam.
A Schnepel-villába behatolni ezután már gyerekjáték volt. Herrdoktor kicsiny viharlámpást gyújtott, majd lassan óvakodott előre. A személyzeti bejárón át előbb a konyhába, onnan az étellift mellett elhaladva a cselédfolyosóra értek. A házban csend honolt, a sötétséget csupán az utcai gázlámpák ablakokon átszűrődő fénye enyhítette itt-ott, épp ezért a két betörő hamar meglelte az emeletre vivő meredek lépcsőt.
– Mennyire szavahihető ez a maga Kódiskirálya, bátyám? – sziszegte alig hallhatóan Isti, akinek beosztása szerint (miszerint gyertyás) odakinn kellett volna hesszelnie, ám ő nem akarta öreg barátját egyedül a vészbe küldeni, ezért inkább vele tartott.
– Herbstet kérded? – fordult vissza derékból Herrdoktor. – Hozzá képest az élclapokból ismert Füllentő Jankó az igazmondás felszentelt papja.
– Úgy tehát a háziak, akikről azt állította, messze járnak, akár itthol is lehetnek...
Magyar László András: Átverések
Pali és Gábor a két jó barát már az ötödik alkalommal készült izgalommal a bálra. Azon törték a fejüket, vajon mivel és hogyan dobhatnák föl a hangulatot. Eszükbe jutott sok minden, például, hogy a bál fénypontján egy dobozból néhány száz csótányt bocsátanak szabadon, vagy hogy mindenkinek rovarmódra, csak szívószállal engedélyezik majd az ételek elfogyasztását, esetleg rovarjelmez-bállá alakítják az összejövetelt. Ám minden ötletük gyakorlati akadályokba ütközött. Hiszen több száz csótány begyűjtése a bál előtt, pláne pedig utána, igen nehéz lett volna, a szívószálat hamar elhajigálnák a vendégek, hogy nyugodtan telizabálhassák magukat, rovarjelmezben pedig csak néhány gátlástalan fiatal lenne hajlandó villamosra szállni. Végül Palinak remek ötlete támadt: maradjanak a jelmezbálnál, de csak egyetlen kollégájukkal hitessék el, hogy rovarjelmezben kötelező jönni. Milyen mulatságos lesz, ha az illető megjelenik nagy szarvakkal a fején, eres szárnyakkal a hátán, vagy potrohát vonszolva! Isteni, nem? Ez valóban jó ötletnek tűnt. Az ám, de ki legyen az áldozat?
Kőrössi P. József: Embernek születtek
Ezen a napon Sára állandóan és folyamatosan produkálja magát. Eufória. Extázisban van, dobálja magát. A legváratlanabb pillanatokban ott terem Ágnes ágyánál, hogy megsimogathassa a lábát. Bizonyitani akarja, hogy szereti. Másfél év van közöttük. Mondja is a nevét: Áágnees. De azt is mondja, hogy az anyját szereti. Csak Ágnest. Csak az anyját.
Este Árpádnak is (Kanadából) műsort teremt Sára. Labdáznak. Sára a labdát a feje fölött szándékosan hátraejti, és mondja: hol? Aztán újra fölkapja és dobja Árpádnak, majd csüng az anyján.
Ha az anyja szoptat, mászik fel Ágnes mellé, és cirógatja. Nehéz levakarni az anyjáról. Ha megkísérlem, sír is. Aztán belenyugszik, hogy most nem szabad.
Az éjszakát nagyon várjuk: elviseli Ágnes jelenlétét a gyerekszobában a másik ágyban vagy nem? Igaz, hogy ma délután már aludtak együtt egy szobában, de az éjszaka, az más. Sára az idő alatt aludt el, míg Ágnes üvöltözött, nyüszített. Mégis...
Szöllősi Mátyás: Szégyenlős álmok
Ozsváth Zsuzsa: megj.
Ozsváth Zsuzsa: néma
Ozsváth Zsuzsa: hideg
Deres Kornélia: Egy kelet-európai célnak megfelel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.