A SZÍNHÁZ, AMELY A KORONAVÍRUS-JÁRVÁNY LECSENGÉSÉNEK IDEJÉN, A NYÁR KÖZEPÉN ELSŐKÉNT MERTE KINYITNI KAPUIT

168 ÓRA
Szerző: BÓTA GÁBOR
2020.07.22.

Döbbenetes, felkavaró élmény a Feketeszárú cseresznye, megrázó, ugyanakkor abszurdba fordulóan nevettető, remek produkció, isteni csapatmunkával és nagyszerű egyéni teljesítményekkel. A Miskolci Nemzeti Színház évek óta kiemelkedően jó formában van. Ezt mutatja az is, hogy a koronavírus-járvány lecsengésének idején, a nyár közepén elsőként ki merték nyitni a nagyszínházat, ahová a Kamaraszínházból, a jókora érdeklődésre való tekintettel, átvitték a méltán sikeres produkciót.

Égeti Nagy-Magyarország térképét az ügybuzgó hivatalnok a szolgabírói irodában, azon nyomban, amikor a trianoni békeszerződést követően Szerbiához csatolják az addig magyar bácskai terület jelentős részét. Sürgős a jelképes trónfosztás is, a falról levett térkép rohanvást megsemmisítése, és ezzel a szolgabíró kiakolbólítása, a hatalom sebtében való átvétele.

Hunyady Sándor Feketeszárú cseresznye című színjátéka arról regél, hogy a történelem hogyan gyalogol, tapos bele emberek életébe, miként hoz létre sorsfordító pillanatokat, tesz próbára akaraterőt, erkölcsöt, gerincességet, humánumot, a kiélezett szituációkban az átlagosnál világosabban megmutatva, kiben mi lakozik.

Megmutatja, a békéből hogyan lesz háború nem csupán a valóságban, hanem a lelkekben is, és hogy a pszichés sebek is gyakran akár halálosak. Nehéz vagy lehetetlen élni bizonyos terhekkel.

Imádom, ahogyan a jeles miskolci társulat apraja-nagyja képes belakni a színpadot, jelen tudnak úgy lenni a csoportos szereplők és a főszereplők egyaránt, hogy mindenkinek egyéni, markáns arca van, mindenki reagál a többiek legkisebb rezdülésére is. Élő, lüktető televényként mutatják be azt a közeget, ahol a darab játszódik. A forgószínpad mozgásának segítségével hol a főszolgabírói irodát, hol a rendszerint nyüzsgő főteret látjuk, ahol tombol a kétnyelvűség, hiszen evidens, hogy a többség beszél magyarul és szerbül is, ahogy a kezdeti jelenetek tanúsága szerint annál mi sem természetesebb, mint hogy jól megvannak egymással. A kisebb-nagyobb stiklikben benne levő pópa vidáman zsugázik, Fandl Ferenc felvillanyozó alakításában teljes komikusi felvértezettséggel, mulatságosan részegeskedik, majd a bajban kiderül róla, hogy ember a gáton. Szegedi Dezső a főtéri forgatagban olyan mélyről fakadóan énekel, hogy abban benne van az emberiség szenvedése. Persze már nyakukon az első világháború, búcsúznak a katonák. Ez kesernyés, de mégis szilaj, virtuskodó, hatalmas sírva vigadásba csap át, amiben ott a fájdalom, de a kicsattanó életkedv szintúgy, ahogy a félelem a bizonytalan jövőtől és a talpon maradáshoz való erőgyűjtés. Végletekig fokozódik a hangulat. Nekibúsulva, elrévedve vagy hangoskodva énekelnek többen is, magyarul és szerbül egyaránt nótáznak. Persze a tánc sem marad el, szinte tüdőt kiköptető hevességűvé válik, tempójában viharossá fokozódik, ott van benne a kétségbeesés, és a ki, ha én nem? kivagyisága egyaránt. Szó sincs a szokásos dal- és táncbetétről, amely oldja a próza monotóniáját, elkönnyíti a produkciót, éppen ellenkezőleg, fokozottan elmélyíti, az egyre feszültebb hangulatot totálisan feszültté teszi...

ITT OLVASHATÓ