Szerző: GRECSÓ KRISZTIÁN
2020.07.10.
Gyakran előkerül ez, milyen szédületesen építenek föl figurákat ezek a mozifilmigénnyel készülő sorozatok, és a Netflix ebben különösen jó. Itt szinte pökhendi fölénnyel és gazdasággal dolgoznak, szédületes, hová húzott el a hanyatló nyugat filmgyártása már megint, és mint az Orange is the New Black is mutatja, nem minden a pénzről szól.
A teljes reménytelenséget és a kilátástalanságot nem lehet elképzelni. Azok a jó öreg énvédő technikák (sem) hagyják. Hosszú távon, ez belátható, nem lehet úgy élni, hogy megértjük és elfogadjuk, részesei vagyunk egy olyan rendszernek, mely különböző társadalmi rétegeket eleve kizár a játékból, és mi ezt, ha nem is aktívan, de passzív részvétlenséggel tűrjük. Ebbe nem lehet örökké belegondolni, ha csak nem radikálisan jó és áldozatos ember az illető. Aki ennél esendőbb, az még abba a hibába is belecsúszik, hogy esetenként azt mondja magának, a saját szerencséjének bizony ő maga a kovácsa, és büszkén megropogtatja egyre jobban recsegő hátát. De bizony ezzel sajnos azt is mondja – bár elvileg meg se fordul a fejében –, hogy akik meg nem kovácsoltak össze maguknak semmit, azok bizony felelősek a helyzetért, ami egyszerűen nem igaz. Aztán jön egy-két kijózanító mondat, innen-onnan, néha egészen meglepő helyről is. Nem olyan régen a haza első embere bírt valami affélét mondani, hogy ő csak azért lehet ott, ahol, mert akkor született, amikor, ami nyilván azt is jelenti, hogyha ma álmodozna a csapnivalóan gyönge focimeccsek után egy felcsúti fiú a hatalomról, vajmi kevés esélye lenne rá. Erről meg A walesi bárdok egyik gyönyörű sora jut eszembe, de mielőtt nagyon elkalandoznánk, vissza a teljes esélytelenség állapotához. Néhány éve egy kedves ismerősöm, aki teljes szívvel hisz a nemzeti együttműködésben, és hogy az egy rendszer lenne, arra kényszerült, hogy „hazataláljon”, és húsz év pályaelhagyás után visszamenjen pedagógusnak. A sok év kiesést követően elit vagy futottak még iskoláról nem is álmodhatott, de a periférián, a veszélyességi pótlék sűrű világában akadt neki hely. Azt hiszem, három hét után monda először – úgy, hogy az együttműködésnek és a rendszernek, természetesen, továbbra is elkötelezett híve volt –, hogy a magyar oktatás jelenleg úgy van kitalálva, felépítve és vérmes, következetes kegyetlenséggel működtetve, hogy a mélyszegénységben élő gyerekeknek eleve ne lehessen semennyi esélyük a kitörésre, bármit tesznek is. Bármit. Bármennyire akarják.
Miközben hallgattam őt, fogtam fel, hogy azzal, ha írok erről, vagy ha adakozom, nem mentem fel magam, nem vagyok jobb ember nála, sőt, attól, hogy neki – az én ízlésem szerint – kevesebb kételye van, mint egy érett választópolgárnak kellene hogy legyen, még sokkal többet tesz: konkrétan küzd azokért a gyerekekért. Ha mást nem, hát beszélni tanítja őket, gesztusokat tanít, érzéseket és törődést olyan ifjú embereknek, akiket – és ez sajnos nem ritka eset – még soha nem szeretett senki.
Az meg nyilván az én további fantáziátlanságomról szól, hogy el sem tudok képzelni olyan magyar próza- vagy filmnyelvet, ahol a rendszer determináltságáról könnyedén, sőt szórakoztatóan, humorral lehetne beszélni. Nem olyan a hagyomány, amit bár folyton megtagadunk, mégsem lehet elégszer megújítani. Pedig a kinevetett igazságtalanság, a karikatúrává tett gyűlölet, a rasszizmus közelről, szétszedve meglepően összetett esztétikai hatást eredményez, a magától idegen forma úgy rakja új térbe a témát, hogy teljesen más módon emeli ki a lényeget, mutatja meg az újraértelmezés lehetőségeit (vajon milyen lenne egy filmkomédiának szétírt Borbély Szilárd-könyv?). A nevetés empátiára tanít, és én ezt, bevallom, nem tudtam, amíg meg nem néztem néhány részt a Netflix által nemrégiben befejezett, a megosztóoldal klasszikusának mondható, hét évadot megélt, Orange Is The New Black című sorozatából, amit a készítők a „vígjáték/dráma” tágasnak is mondható meghatározásával láttak el. Régen erre azt mondták volna, „film”. A széria Piper Kerman regényén alapul, a rendező pedig az a Jenji Kohan, aki olyan sorozatokat rendezett, mint a Szex és New York vagy a Gilmore Girls (Szívek szállodája).
Az Orange Is The New Black nemcsak abban rendhagyó, ahogyan a rasszizmusról képes beszélni, hanem abban is, hogy a második évad közepén nézőpontot vált, és több főszereplőssé válik. Addig egy középosztálybeli, megbotlott és bajba került fehér nő karakterén keresztül ismerjük meg a női börtönök világát (Taylor Schilling játssza, nem találtam más fontos szerepét ezen kívül). Aztán egy meglepő húzással az egyik epizódból teljesen kimarad, és mire visszatér, már jóval súlytalanabb a szerepe, ami akár hiba is lehetne, ha nem lennének olyan elképesztően jól kitalálva az addig mellékszereplőnek számító latin lányok vagy az afroamerikai közösség. A gyakori flashbackek segítségével sorjáznak a drámák, az elbukások, az elrontott életek tucatjai, melyek mégsem teszik nyomasztóvá a filmet, sőt, inkább valódivá. Mindezt úgy, hogy a sorozat egy pillanatig sem akarja magát realistának mutatni, és ez a fából vaskarika helyzet valahogy mégis remekül működik...
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.