Szerző: BUTOLA ZOLTÁN
2020.06.04.
Az elmúlt évszázad során, s az elmúlt hetekben, napokban is számtalan, az ismeretek hiányából fakadó ostobaság vagy – még inkább! – a politikai nyerészkedés reményében végzett primitív, nacionalista, sőt irredenta uszítás zajlott, zajlik Trianon kapcsán. Alábbiakban kísérletet teszek néhány kérdés felvetésére és megválaszolására.
1. Szükségszerű volt-e a Történelmi Magyarország feldarabolása az I. világháborút követően?
A rövid válasz: igen. Az ezeréves határok között élő nemzetiségek közül a szlovákok, a románok és a szerbek nemzeti ébredése a magyarsághoz képest csaknem egy évszázadot késett, s az I. világháború előtti évtizedben erősödött fel. Az 1910-es népszámláláskor Horvátország nélkül 18,3 millió lakosa volt a Történelmi Magyarországnak, a kb. 10 millió magyar (54,5%) mellett kb. 3 millió román (16%), 2 millió szlovák, (10,7%), 2 millió német (10,4%), fél millió szerb (2,4%), fél millió rutén (2,2%), 600 ezer egyéb (3,3%) nemzetiségű lakosság osztozott a 282.870 km2 területen. (Horvát/Szlavón országot is beszámítva a magyarság aránya 48,1%ra csökkent.)
Az I. világháború végéhez közeledve egyre erőteljesebben nyilvánult meg a határaink mentén „anyaországgal” rendelkező népek értelmiségének és vezetőinek vágya a nemzettestvéreikkel való egyesülésre, s ezek az „anyaországok” nem győztek minél inkább dörgölőzni az 1918 tavaszától már nyilvánvalóan győzelemre álló antant nagyhatalmaihoz. A várható konc igen kecsegtető volt számukra: a Történelmi Magyarország minél nagyobb darabja. Csehország része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának, de nem volt hatalmi státuszban, így áldozatnak tüntethette fel magát. Masaryk, Beneš és társaik eredményesen győzködték az antantot, elsősorban Wilson amerikai elnököt arról, hogy a háború utáni rendezés során szlovák „testvérnépükkel” együtt egy önálló, az antanthoz hű és a bolsevik métely elleni harcra kész új államot, Csehszlovákiát hozzák létre, amelynek szlovákiai része (minimum) a magyarok által Felvidéknek nevezett terület (majd ehhez hozzácsapták Kárpátalját) kiszakításával történhet meg. 1918 végén a semmiből létrehozott cseh csapatok bevonultak a Felvidékre, újabb és újabb városokat, falvakat elfoglalva. A háborúban dicstelen szerepet játszó Románia „feléledt” a háború végére, s máig érthetetlen sikerrel eljátszhatta a „győztes” szerepét. A román csapatok 1918 végén benyomultak Erdélybe, s sorra foglalták el az erdélyi medencét, majd a Királyhágón átkelve 1919 tavaszára eljutottak a Tiszáig. Az antant oldalán valóban harcoló, bár legyőzött szerbek nagy álma, a szerb vezetésű, nagy délszláv állam megteremtése is napirendre kerülhetett, s a Balkánon partra szálló antant csapatok társaságában a Szeged-Pécs vonalig nyomultak be, elfoglalva az egész Délvidéket.
A három irányból történő támadással szemben érdemi, harcba vethető katonai erő híján 1917-18 miniszterelnöke, Wekerle Sándor majd az őszirózsás forradalmat követően gróf Károlyi Mihály diplomáciai erőfeszítésekkel próbált küzdeni, mindketten teljesen eredménytelenül. Néhány ígéret ugyan elhangzott, azokból azonban semmi nem valósult meg. Az aktuális magyar kormányzat által ellenőrzött terület hétről hétre zsugorodott. Károlyi belátta teljes kudarcát, s 1919. március 21-én átadta a hatalmat a börtönből kiengedett kommunista Kun Bélának és társainak. A létrejött „új állam”, a Tanácsköztársaság. Sebtiben szervezett, a haza védelmét propagáló Vörös Hadseregének lehetetlen feladatot kellett megoldania. Szétválasztani a csehszlovák és román hadsereget, majd egyenként legyőzni őket. A Miskolc felszabadítása után indított északi hadjárat során három hét alatt elfoglalták a Felvidéket a Nyitra–Zólyom–Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. S mindez hiába. Június végén a Clemenceau francia miniszterelnök hírhedt jegyzékét végül elfogadó magyar haderő megkezdte a visszavonulást, azonban a jegyzékben ígért ellentételezés, a román csapatok kivonulása a Tiszántúlról nemhogy nem történt meg, de pár héttel később a románok átkeltek a Tiszán, s bevonultak Budapestre. 1920 márciusáig a román csapatok uralták a fővárost, illetve a Duna-Tisza-közét és a Tiszántúlt, s mindent vittek, amit értek. S ahogy az antant nyomására vonultak ki, ugyanígy, egy pillanat alatt vissza is térhettek volna, hiszen az 1920. március 1-jén kormányzóvá választott Horthy Miklós és kormánya ezekben a hónapokban, sőt, években még érdemi, ezt megakadályozni képes haderővel nem rendelkezett.
Talán belátható, hogy az adott, történelmileg kialakult helyzetben a Történelmi Magyarország egyben maradásának semmilyen esélye nem volt. Az ország külső területein nagy számban, egy tömbben élő kisebbségek, nemzetiségek eufórikus örömmel csatlakoztak nemzettestvéreikhez, „anyaországukhoz”. Minden elszakított területen valóságosan többségben voltak a korábbi kisebbségek az anyaországuktól ily módon megfosztott, s „új hazájukban” kisebbségbe került magyarsággal szemben.
S még egy megjegyzés. Az antant, s ezen belül a közép-európai rendezésben meghatározó szerepet játszó Franciaország vezetőinek két fő célja volt a békeszerződésekkel: Németország megbüntetése és megalázása, illetve Szovjet-Oroszország hermetikus elzárása Európa többi részétől Franciaországhoz feltétlenül hű, államiságukat, területi gyarapodásukat a franciáknak köszönő kisállamok sorával. Lengyelország, Csehszlovákia, Nagy-Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később Jugoszlávia) létrehozása e céloknak tökéletesen megfelelt, s együttesen nemcsak Csonka-Magyarországgal, hanem a porba sújtott Németországgal szemben is kellő ellensúlyt biztosított. Legalább is 1920-ban ez így látszott Párizsból...
A rövid válasz: igen. Az ezeréves határok között élő nemzetiségek közül a szlovákok, a románok és a szerbek nemzeti ébredése a magyarsághoz képest csaknem egy évszázadot késett, s az I. világháború előtti évtizedben erősödött fel. Az 1910-es népszámláláskor Horvátország nélkül 18,3 millió lakosa volt a Történelmi Magyarországnak, a kb. 10 millió magyar (54,5%) mellett kb. 3 millió román (16%), 2 millió szlovák, (10,7%), 2 millió német (10,4%), fél millió szerb (2,4%), fél millió rutén (2,2%), 600 ezer egyéb (3,3%) nemzetiségű lakosság osztozott a 282.870 km2 területen. (Horvát/Szlavón országot is beszámítva a magyarság aránya 48,1%ra csökkent.)
Az I. világháború végéhez közeledve egyre erőteljesebben nyilvánult meg a határaink mentén „anyaországgal” rendelkező népek értelmiségének és vezetőinek vágya a nemzettestvéreikkel való egyesülésre, s ezek az „anyaországok” nem győztek minél inkább dörgölőzni az 1918 tavaszától már nyilvánvalóan győzelemre álló antant nagyhatalmaihoz. A várható konc igen kecsegtető volt számukra: a Történelmi Magyarország minél nagyobb darabja. Csehország része volt az Osztrák-Magyar Monarchiának, de nem volt hatalmi státuszban, így áldozatnak tüntethette fel magát. Masaryk, Beneš és társaik eredményesen győzködték az antantot, elsősorban Wilson amerikai elnököt arról, hogy a háború utáni rendezés során szlovák „testvérnépükkel” együtt egy önálló, az antanthoz hű és a bolsevik métely elleni harcra kész új államot, Csehszlovákiát hozzák létre, amelynek szlovákiai része (minimum) a magyarok által Felvidéknek nevezett terület (majd ehhez hozzácsapták Kárpátalját) kiszakításával történhet meg. 1918 végén a semmiből létrehozott cseh csapatok bevonultak a Felvidékre, újabb és újabb városokat, falvakat elfoglalva. A háborúban dicstelen szerepet játszó Románia „feléledt” a háború végére, s máig érthetetlen sikerrel eljátszhatta a „győztes” szerepét. A román csapatok 1918 végén benyomultak Erdélybe, s sorra foglalták el az erdélyi medencét, majd a Királyhágón átkelve 1919 tavaszára eljutottak a Tiszáig. Az antant oldalán valóban harcoló, bár legyőzött szerbek nagy álma, a szerb vezetésű, nagy délszláv állam megteremtése is napirendre kerülhetett, s a Balkánon partra szálló antant csapatok társaságában a Szeged-Pécs vonalig nyomultak be, elfoglalva az egész Délvidéket.
A három irányból történő támadással szemben érdemi, harcba vethető katonai erő híján 1917-18 miniszterelnöke, Wekerle Sándor majd az őszirózsás forradalmat követően gróf Károlyi Mihály diplomáciai erőfeszítésekkel próbált küzdeni, mindketten teljesen eredménytelenül. Néhány ígéret ugyan elhangzott, azokból azonban semmi nem valósult meg. Az aktuális magyar kormányzat által ellenőrzött terület hétről hétre zsugorodott. Károlyi belátta teljes kudarcát, s 1919. március 21-én átadta a hatalmat a börtönből kiengedett kommunista Kun Bélának és társainak. A létrejött „új állam”, a Tanácsköztársaság. Sebtiben szervezett, a haza védelmét propagáló Vörös Hadseregének lehetetlen feladatot kellett megoldania. Szétválasztani a csehszlovák és román hadsereget, majd egyenként legyőzni őket. A Miskolc felszabadítása után indított északi hadjárat során három hét alatt elfoglalták a Felvidéket a Nyitra–Zólyom–Kassa vonalig, továbbá elérték a lengyel határt Bártfánál. S mindez hiába. Június végén a Clemenceau francia miniszterelnök hírhedt jegyzékét végül elfogadó magyar haderő megkezdte a visszavonulást, azonban a jegyzékben ígért ellentételezés, a román csapatok kivonulása a Tiszántúlról nemhogy nem történt meg, de pár héttel később a románok átkeltek a Tiszán, s bevonultak Budapestre. 1920 márciusáig a román csapatok uralták a fővárost, illetve a Duna-Tisza-közét és a Tiszántúlt, s mindent vittek, amit értek. S ahogy az antant nyomására vonultak ki, ugyanígy, egy pillanat alatt vissza is térhettek volna, hiszen az 1920. március 1-jén kormányzóvá választott Horthy Miklós és kormánya ezekben a hónapokban, sőt, években még érdemi, ezt megakadályozni képes haderővel nem rendelkezett.
Talán belátható, hogy az adott, történelmileg kialakult helyzetben a Történelmi Magyarország egyben maradásának semmilyen esélye nem volt. Az ország külső területein nagy számban, egy tömbben élő kisebbségek, nemzetiségek eufórikus örömmel csatlakoztak nemzettestvéreikhez, „anyaországukhoz”. Minden elszakított területen valóságosan többségben voltak a korábbi kisebbségek az anyaországuktól ily módon megfosztott, s „új hazájukban” kisebbségbe került magyarsággal szemben.
S még egy megjegyzés. Az antant, s ezen belül a közép-európai rendezésben meghatározó szerepet játszó Franciaország vezetőinek két fő célja volt a békeszerződésekkel: Németország megbüntetése és megalázása, illetve Szovjet-Oroszország hermetikus elzárása Európa többi részétől Franciaországhoz feltétlenül hű, államiságukat, területi gyarapodásukat a franciáknak köszönő kisállamok sorával. Lengyelország, Csehszlovákia, Nagy-Románia és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság (később Jugoszlávia) létrehozása e céloknak tökéletesen megfelelt, s együttesen nemcsak Csonka-Magyarországgal, hanem a porba sújtott Németországgal szemben is kellő ellensúlyt biztosított. Legalább is 1920-ban ez így látszott Párizsból...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.