Szerző: VÉGSŐ ZOLTÁN
2020.06.12.
szerzői lemez, az egymásra találás
lenyomata a zeneszerző Hrutka
Róberttel. És azt hiszem, a lemez egyik
igazán szimpatikus vonása éppen az,
hogy Grecsó nem sajátítja ki egy műfaj
megszületésének pillanatát, és bátran
támaszkodik a remek szerzőtársra.
A színészlemez műfaját jól ismerjük,
zseniális albumok vannak, olyanok,
amelyek korszakokat határoztak meg, és
bizonyos értelemben maradandóbbak,
fontosabbak lettek az adott időszak
popzenéinél: Udvaros Dorottya, Básti Juli, Kulka János, Cserhalmi György és persze a nagy varázsló, Dés László lemezei. Ám az író- vagy költőlemez egyáltalán nem bevett fogalom; hiába létező törekvés a zeneművekbe irodalmárokat, önálló szövegek megalkotására képes remek művészeket bevonni, olyan lemez még nem igazán született (legalábbis nem jut ilyen az eszembe), ahol maga a költő énekelne is. Pedig a klasszikus, a kortárs, a jazz és még a modern DJ-kultúra területén is jelen vannak az írók és költők, nem beszélve a klasszikus városi dalról (Bereményi, ugye), sőt, a slam poetry kifejezetten igényli is az irodalmi szintű szövegeket. De nem énekelnek, hanem írnak, esetleg felolvasnak és beszélnek. Hogy az író ember énekeljen is, azt a Rájátszás című produkció hozta el: ebben többek között Háy János és Grecsó Krisztián zenei közreműködőként is jelen van, azonban saját névvel a borítón lemezt most Grecsó Krisztián készített.
Az Első évre fecske tulajdonképpen – nem tudom kihagyni – az első fecske, pedig nyilvánvaló, hogy vannak a zenélés iránt késztetést érző, zenélni tudó írók, költők, mégis ezzel a lemezzel született meg valamiféle műfajiság. Azért nem mondhatjuk teljesen, hogy új, mert az irodalom és a zene között mindig is volt kölcsönhatás, az viszont mégis más helyzet, hogy a szöveg megalkotója belülről van jelen a zene megszületését kísérő alkotófolyamatban is. És ez nem ugyanaz, mintha egy tehetséges dalszövegíró irodalmi értékekkel bíró dalszöveget ír, itt az eredendő irodalmi indíttatás jelenik meg a közös alkotásban. Az év elején megjelent album kettős szerzői lemez, az egymásra találás lenyomata a zeneszerző Hrutka Róberttel. És azt hiszem, a lemez egyik igazán szimpatikus vonása éppen az, hogy Grecsó nem sajátítja ki egy műfaj megszületésének pillanatát, és bátran támaszkodik a remek szerzőtársra. Hrutka is készített már színészlemezeket, a szélesebb közönség ismerheti őt a Jamie Winchesterrel közös albumokról és sikerfilmek zeneszerzőjeként. Az elképesztő rutin mégsem rutinmunkát eredményezett, hanem egy flow-t, amihez hozzátartozik az olykor megbicsakló prozódia, sortörés; és a finom kamara-hangszerelést is sikerült az intimitás szolgálatába állítani. Mert itt bizony olyan megélt történeteket énekelnek, öntenek képformába, amelyek egyedi élményekből, tapasztalatokból táplálkoznak, mégis mindannyiunknak ismerősek lehetnek: nagymama nehéz rézmozsara, szakítás, a pici gyermek megjelenése az életünkben, a Bóbita-éneklés, tévúton járó férj, bioszkönyv, az apakép. Számot vetünk elmúlással, a lemez daltulajdonosaival keressük a választ arra, kik vagyunk, számítunk-e egyáltalán, és keressük a fogódzókat is. A Grecsó–Hrutka Tandem az egymásra figyelésről is szól. Új helyzet lehet költőként egy másik személyiségen keresztül átszűrve előadni a saját szöveget, ahogy a fejben a vers eredetileg megjelenő ritmusát, dallamát valaki más átformálta. Ha van is ilyen dilemma, mi ezt nem érzékeljük a megtalált zsigeri közös hang miatt, ami annyira közös, hogy első meghallgatáskor nem tudtam elválasztani, kettejük közül ki énekel éppen. Grecsó sztáralkat, világít a színpadon, zenészként is felfigyelünk rá, jó, hogy hiteles tudott maradni, kellően laza, gitározás és éneklés közben sem bizonytalankodik el, a lemez szépen illeszkedik abba, ahogyan őt a könyveiből és innen az ÉS-ből megismerhettük.
Az anyag azzal együtt kerek, hogy van két – lényegében – felolvasás is, amelyek nem dalok, hanem akkordokkal kísért hangulatfoszlányok. Hrutka Róbert oda-vissza ismer zsánereket, amelyeket igazi mesterfogásokkal told meg. Képes „in medias res” vagy éppen visszafogással kezdeni, ami egyúttal a kiemelés eszköze is. A verseknek nincsen refrénjük, Hrutkának mégis sikerült refrénekre, bridge-re és további dalrészekre bontani a szövegeket, vagy „ná-ná-ná”-zva olyan „hook”-ot, a hallgatót rögtön megragadó motívumot odaillesztenie, aminek nyugati producerek is elismeréssel adóznának (például a lemeznyitó Amikor megkívánsz valcerében). Az Első évre fecske odafigyelős lemez, lassan ivódik be a tudatunkba: nálam most, úgy tűnik, egy ideig ott is marad.
ITT OLVASHATÓ
Az Első évre fecske tulajdonképpen – nem tudom kihagyni – az első fecske, pedig nyilvánvaló, hogy vannak a zenélés iránt késztetést érző, zenélni tudó írók, költők, mégis ezzel a lemezzel született meg valamiféle műfajiság. Azért nem mondhatjuk teljesen, hogy új, mert az irodalom és a zene között mindig is volt kölcsönhatás, az viszont mégis más helyzet, hogy a szöveg megalkotója belülről van jelen a zene megszületését kísérő alkotófolyamatban is. És ez nem ugyanaz, mintha egy tehetséges dalszövegíró irodalmi értékekkel bíró dalszöveget ír, itt az eredendő irodalmi indíttatás jelenik meg a közös alkotásban. Az év elején megjelent album kettős szerzői lemez, az egymásra találás lenyomata a zeneszerző Hrutka Róberttel. És azt hiszem, a lemez egyik igazán szimpatikus vonása éppen az, hogy Grecsó nem sajátítja ki egy műfaj megszületésének pillanatát, és bátran támaszkodik a remek szerzőtársra. Hrutka is készített már színészlemezeket, a szélesebb közönség ismerheti őt a Jamie Winchesterrel közös albumokról és sikerfilmek zeneszerzőjeként. Az elképesztő rutin mégsem rutinmunkát eredményezett, hanem egy flow-t, amihez hozzátartozik az olykor megbicsakló prozódia, sortörés; és a finom kamara-hangszerelést is sikerült az intimitás szolgálatába állítani. Mert itt bizony olyan megélt történeteket énekelnek, öntenek képformába, amelyek egyedi élményekből, tapasztalatokból táplálkoznak, mégis mindannyiunknak ismerősek lehetnek: nagymama nehéz rézmozsara, szakítás, a pici gyermek megjelenése az életünkben, a Bóbita-éneklés, tévúton járó férj, bioszkönyv, az apakép. Számot vetünk elmúlással, a lemez daltulajdonosaival keressük a választ arra, kik vagyunk, számítunk-e egyáltalán, és keressük a fogódzókat is. A Grecsó–Hrutka Tandem az egymásra figyelésről is szól. Új helyzet lehet költőként egy másik személyiségen keresztül átszűrve előadni a saját szöveget, ahogy a fejben a vers eredetileg megjelenő ritmusát, dallamát valaki más átformálta. Ha van is ilyen dilemma, mi ezt nem érzékeljük a megtalált zsigeri közös hang miatt, ami annyira közös, hogy első meghallgatáskor nem tudtam elválasztani, kettejük közül ki énekel éppen. Grecsó sztáralkat, világít a színpadon, zenészként is felfigyelünk rá, jó, hogy hiteles tudott maradni, kellően laza, gitározás és éneklés közben sem bizonytalankodik el, a lemez szépen illeszkedik abba, ahogyan őt a könyveiből és innen az ÉS-ből megismerhettük.
Az anyag azzal együtt kerek, hogy van két – lényegében – felolvasás is, amelyek nem dalok, hanem akkordokkal kísért hangulatfoszlányok. Hrutka Róbert oda-vissza ismer zsánereket, amelyeket igazi mesterfogásokkal told meg. Képes „in medias res” vagy éppen visszafogással kezdeni, ami egyúttal a kiemelés eszköze is. A verseknek nincsen refrénjük, Hrutkának mégis sikerült refrénekre, bridge-re és további dalrészekre bontani a szövegeket, vagy „ná-ná-ná”-zva olyan „hook”-ot, a hallgatót rögtön megragadó motívumot odaillesztenie, aminek nyugati producerek is elismeréssel adóznának (például a lemeznyitó Amikor megkívánsz valcerében). Az Első évre fecske odafigyelős lemez, lassan ivódik be a tudatunkba: nálam most, úgy tűnik, egy ideig ott is marad.
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.