Szerző: SIMON ATTILA
2020.06.05.
Bár utólag 1920. június 4‑e kanonizálódott a nemzeti tragédia napjaként, a felvidéki magyar ember számára 1918. október 28‑a (Csehszlovákia megalakulása, amiről nem is tudott) és 1920. november 15‑e között (ekkor ratifikálta a magyar országgyűlés a békeszerződést) több olyan mozzanat is lehetett (például a csehek első bevonulása, a magyar pénzek felülbélyegzése, a Dunán átvezető hidak első lezárása, a nemzeti történelmet szimbolizáló szobrok ledöntése, az első csehszlovák sortűz stb.), amelyet ő a haza elvesztésének pillanataként élhetett meg. Az impériumváltás ugyanis hosszú folyamat volt, amely valamikor 1918 őszén, a háború befejezésével és az őszirózsás forradalom kitörésével vette kezdetét. Az azonban, hogy mikor fejeződött be, már nehezebben meghatározható, és minden esetben egyénenként változó, hiszen lakóhelytől, társadalmi pozíciótól, családi szocializációtól függően mindenki más és más pillanatban ért el oda, hogy belenyugodjon abba, nem magyar, hanem csehszlovák polgárként fogja élni az életét. A jelen írásban a tágabban értelmezett felvidéki államfordulat néhány sajátosságát villantjuk fel, mintegy alátámasztva azt, hogy a két világ, a magyar és a csehszlovák között talán mégsem volt olyan éles a határ, mint eddig gondoltuk, és a történetírásnak többet kellene foglalkoznia az átmenet korántsem rövid időszakával.
A megszállás diszkrét bája
Két nappal szilveszter előtt, 1918. december 29‑én Komárom városa jegyzékben tiltakozott Károlyi Mihály miniszterelnöknél a város közelgő cseh megszállása ellen. A jegyzék szövegének megformálása („Kérjük a szíves intézkedését a megszállás elmaradása iránt!”) és a miniszterelnökbe vetett bizalom a régi világ egyik utolsó lenyomata volt, amely azonban nem volt összhangban a kor realitásaival. Komárom kérése természetesen nem teljesülhetett, és a városba január 10‑én olasz egyenruhába öltözött cseh katonák vonultak be. Ez jócskán meglepte a Duna‑parti város lakóit, akik erre egyáltalán nem voltak felkészülve, és csupán a karácsonyi ünnepek napjaiban döbbentek arra rá, hogy hamarosan cseh (a csehszlovák kifejezést nemigen használták még) megszállás alá kerülhetnek. Komáromban és az egyéb később megszállt területeken ekkor a legkülönfélébb hírek terjedtek el a megszállók rémtetteiről: akiket inkább rablóbandának és gonosz Rumcájszok gyülekezetének gondoltak, mint reguláris hadseregnek. Ehhez képest a december 30‑ai Kassai Újság meglepve konstatálta, hogy a csehszlovák csapatok példás rendben, énekszóval vonultak be a városba, és este a cseh tisztek már ott korzóztak a rájuk igencsak kíváncsi kassai úri közönség között.
A kedvező benyomást pedig még az is növelte, hogy a megszállás előtti napok a zűrzavar és közrend felbomlásának napjai voltak, amikor számos városban került sor fosztogatásokra. Amiben, mint Kassa példája igazolja, nemcsak a városi alsóbb rétegek és a városba szekérrel érkező vidékiek vettek részt, de mint a város utolsó magyar kormánybiztosa, Molnár Miklós is megjegyzi, a fosztogatók között „igen nagy számban láttak egyenruhás katonákat, jól öltözött polgárokat és polgárasszonyokat, vagy amint a jelentések szóltak: nagyságákat, akik mindenféle katonai felszereléssel együtt a kötényükbe, kendőkbe, zsákokba rakva hordták, cipelték a katonai élelmezési raktárakból a lisztet és mindenféle ott talált élelmiszereket”. Ehhez képest a csehek rendet és nyugalmat hoztak, és még csak nem is nagyon zavarták a mindennapi életet, aminek köszönhetően a Rimaszombatban megjelenő Gömör‑Kishont három héttel a megszállást követően már‑már idillikus állapotokról számolt be: „jól vagyunk, a rendes kisvárosi eszményeken kívül semmi újság sincs. (...) A megszállás egy napra sem zavarta meg a normális élet kerékvágását, a hivatalokban folyik a munka, az életnek legnagyobb feltétele. A megszálló csapatok rendfenntartó kötelességüket rendesen teljesítik, s a lakosság az okos és higgadt emberek nyugalmával olyan állapotokat szilárdít meg, amelyekben az erélyesebb intézkedéseknek nem lehetnek szükségesek...”
Ennek a megengedő álláspontnak a megértéséhez azonban egy dolgot mindenképpen tudni kell: a Felvidék magyar lakossága azért viselte az első hetekben ilyen nyugodt szívvel a megszállást, mivel az olasz egyenruhákban, olasz tisztek vezénylete alatt bemasírozó csehszlovák légiókat rendfenntartó erőként fogta fel, és meg volt győződve arról, hogy az ott‑tartózkodásuk csupán ideiglenes lesz. – Hát nem az lett...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.