Szerző: KARÁCSONY GERGELY
2020.06.04.
Száz éve az ország nagy többsége valószínűleg úgy érzett, ahogy később Karinthy Frigyes írt Trianon emléknapjára levelében kisfiának. „Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról – arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok – meg fogod tudni, mire gondoltam.” Erre gondoltam, az élet fájdalmas csodájára, amikor a századik évfordulón, június 4-én 16 óra 30 perckor egy perces közös emlékezésre kérem a budapestieket. Közösségteremtő emlékezésre, nem is csak a múlt miatt, hanem a jövő érdekében.
Egy perc hosszú idő. Az, ha befelé figyelünk. Alkalmas arra, hogy ki-ki számot vethessen az érzéseivel. Mert biztos, hogy ezek nagyon különbözőek lehetnek. Hiszen a történelem és a politika realitásától elkülönböző emlékezet valóságában az ok-okozat logikája és az erkölcsi ítéletek szigora mellett megfér a szenvedélyek és érzések gomolygó világa is. Így tudunk együtt lenni a különbözőségben.
Ezt a különbözőséget tagadja az évforduló kapcsán újra sokat idézett mondat: „az a magyar, akinek fáj Trianon”. Hamis állítás. Egyrészt miért ne fájhatna másnak is. Azoknak, éljenek bárhol, akik gyűlölik a jogtipró önzést, és szolidárisak másokkal. Másrészt sok rendes magyar hazafit ismerek, akiket nem érdekel már ez az egész. Tőlük azt kérem, hogy érdekeljék őket azok, akiknek fontos Trianon emléke. Így talán egy percre legalább ők is belátják: a múltat akkor érthetjük meg, ha a hozzá kapcsolódó sérelmeket, érzéseket is értjük.
Trianon velünk él, kitörölhetetlenül. Velem is. Trianon nekem elsősorban édesanyám története, aki a második bécsi döntéssel visszacsatolt területen született, nem sokkal azelőtt, hogy az újra Romániához került. Az anyaországba menekülő szülei úgy érezték, nagyobb biztonságban lesz, ha nem viszik magukkal, hanem egy időre a nagyszüleire bízzák. Nem sejthették, hogy a nagyszülőket hamarosan kényszermunkára viszik, és hosszú évekbe telik mire a kislányuk, az édesanyám, a régi-új határon átkelve visszatérhet a szüleihez. Életekbe sűrűsödik mifelénk a XX. század megannyi nyomora.
Utálom az egész mögöttünk hagyott száz évet, az elvesztett háborúkkal, az elvesztett területekkel, az elveszett emberséggel, az elvesztett életekkel, és a végén az elveszni tűnő hittel, hogy a dolgaink egyszer mégis jóra fordulhatnak. Hány ilyen történetünk van még? Mennyi szenvedés? És mennyi értetlenségünk mások szenvedése iránt?
A történetírás részletesen feltárta Trianon okait. A történetírás azonban nem részrehajló, nem is lehet az, ha tudományos rangját őrizni akarja. Az emlékezet, és így az emlékezetpolitika azonban lehet empatikus. Sőt, szükségképpen annak kell lennie, ha célja nem a nemzeti békétlenség fenntartása. Ebben az emlékezetben indokolt a keserűség amiatt, hogy a nagyhatalmak önzése esélyt sem adott az önrendelkezés elvét az Osztrák-Magyar Monarchia valamennyi nemzetiségére kiterjesztő, a régió kulturális és etnikai sokszínűségét megőrző demokratikus, akár föderális megoldásra. Pedig bizonyára a felmerülő lehetőségek közül talán ez lett volna a legjobb támasza az európai békének. Ez a keserűség – Fejtő Ferencet követve – nem a „dicső múlt” utáni sóvárgás, hanem az elmulasztott lehetőség okozta frusztráció. Persze lehet, hogy ebben – ebben is – Bibó Istvánnak volt igaza, és a monarchia menthetetlen volt, mert hazugságra épült. Ha így is van, nem menti azok felelősségét, akik a hatalom aktuális birtokosaiként felhatalmazva érzik magukat, hogy egy tollvonással okozzanak szenvedést emberek millióinak. Hogy a fejük felett önkényesen húzogassák a határokat, osszák győztesekre és vesztesekre a népeket, barátra és ellenségre a társadalmi csoportokat.
Vitán felül áll, hogy Trianon súlyos veszteség volt Magyarországnak. Sorstrauma. Szenvedést jelentett sok százezer embernek, örökre felforgatva 3,5 millió határon túli magyar életét. Kilakoltattak bennünket az ország majd’ háromnegyedéből. Ebből azonban nem következik az, hogy magát a nemzetet is csonkítani kellene. Végel László, Kányádi Sándor, Grendel Lajos, Tolnai Ottó vagy Markó Béla legfeljebb az útlevelük alapján lehetnek határon túli magyar írók. Ők egyszerűen magyar írók. Ahogyan a „határon túli” magyar kultúra is csak szimplán magyar. Annak minden küzdelmével, amit a határon túli magyar lét jelent.
Kisebbségi magyarnak lenni mindennapos feladat és bizony küzdelem. Feladat, aminek 100 éve nap mint nap meg kell felelni. Elvárás, hogy úgy legyél egy állam jó polgára, hogy közben lelkedben, nyelved által, ünnepeidben és szimbólumaidban egy másik nemzethez tartozol. Kár lenne ezt bagatellizálni, tán heroizálni sem muszáj, de egyvalamit biztosan nem lehet: eltekinteni tőle...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.