Szerző: NAGY IVÁN ZSOLT
2020.06.05.
Legalábbis egy ideig úgy tűnt, erre nevelnek. Aztán mind inkább rádöbbentem, hogy mégsem. Hogy nem is Trianon traumáját adják át igazából.
A nagyszüleim még talán igen. Ők átélték Trianont, elég idősek is voltak ahhoz, hogy megértsék, pláne ahhoz, hogy a közvetlen következményeket átérezzék. Őket elszakították Pesten élő rokonoktól, nekik meg kellett tanulniuk Romániában élni, Budapest helyett Bukarestben végezni az egyetemet, többségiből kisebbségivé válni.
A szüleim helyzete már más volt. Anyám ’43-ban Nagybányán ismét Magyarországon született, de mire ocsúdhatott volna, már román állampolgár volt, a ’40-es apám viszont még ezt sem így élte meg. Ő Romániában született, ott is élt élete végéig. Trianonról neki is csak történetei voltak, nem élményei, bár születéséig csak 20 év telt el, és ezek a történetek még elég elevenek voltak. Az őt ért méltánytalanság azonban nem közvetlenül a diktátumból ered, hanem egy világháború utáni tébolyból, nacionalizmus, gyász, bosszúvágy, frusztráció, szegénység elegyéből, ehhez jött még Trianon mégis visszaköszönő, ám kicsit távolabbi és a második bécsi döntéshez közeli emléke, de legfőbbképp egy erőszakos ideológia térnyerésének lelki és fizikai pusztítása. „Bűne” volt a magyarsága, mégis másként, mint az apjáé.
Nekem pedig, aki csaknem ötven évvel Trianon után születtem, mindez már csakis történelem volt. A történelem pedig tiszteletet ébreszt, talán még csalódottá is tesz, akár dühössé is, jó esetben tanít, de igazából nem fáj. Legfeljebb el lehet ezt hinni róla, ehhez azonban kell valaki, aki el akarja hitetni. Vagy azért, mert vele is elhitették, vagy azért, mert önös célja van ezzel.
Nem, nem azt nevelték belém, hogy Trianonnak fájnia kell.
Egyszerűen magyar erdélyinek neveltek, aki épp úgy nem felejti Trianont, ahogy azt sem, ami a családját érte, de nem gyűlöl zsigerből minden románt, és nem fogad el feltétel nélkül minden magyart. Aki azt szokta meg, hogy a nagyapja ugyanolyan figyelemmel viszi végig a román ügyfele perét, mint a magyarét, akinek az apja magyar létére román irodalmár lett, és nemcsak Bánffyt és Wass Albertet ad a kezébe, hanem Rebreanut és Cosbucot is. Akiben azt erősítették, hogy tanuljon meg tökéletesen románul, de úgy formálták, hogy amikor 1981-ben, 13 évesen először döcögött át vele a vonat a határon, a szó legszorosabb értelmében gyengüljön el, amint először lát élőben szabadon lengő magyar zászlót.
Nacionalizmus ez? Bizonyos értelemben az. Más, mint a szüleimé, és nagyon másabb, mint a nagyszüleimé. Lehetne egyfajta nyitott nacionalizmusnak nevezni, de akár csak valamilyen liberális szemléletű nemzettudatnak is. Olyannak, amire kivetődik a kor és a környezet, amiben él, az időbeni távolság a történelmi eseményektől, a kisebbségi helyzet, de legalább annyira az is, hogy éppen egy eszement ideológia még őrültebb változata, Ceausescu rendszere veszi körül. Amikor nem a románokat gyűlölöd, hanem a kommunistákat, és mivel köztük több a román, ez néha összemosódik. Amikor nem azért szurkolsz minden sportban minden román csapat ellen, mert az román, hanem amiatt, ahogy a hatalom erővel a képedbe nyomja ezt az elvárását (csöndben jegyzem meg: kb. pont úgy, ahogy ma a magyar közszolgálati és kormánypárti magyar sajtó is teszi). Vagy amikor nem feltétlenül esnél transzba az István, a királytól, de mivel csak a halkan hallgathatod az egyébként a könyvespolc hátsó soraiba rejtett kazettákat, nehogy valaki feljelentsen, hirtelen hívő leszel, és néha hetekig szinte kizárólag ezt dúdolod. Amikor vannak, akik elvárják tőled, hogy eleve ne legyen román csajod, de te pontosan tudod, hogy nem azért nincs, mert egyik sem tetszene, vagy a nemzetisége riasztana, hanem a gát benned van: magyarul tudsz szeretni.
És mindeközben Trianon nyilvánvalóan eszedbe se jut, mert miért is jutna – nem a te fájdalmad.
Valójában évekig nem hagyott nyugodni saját viszonyulásom a nemzeti érzéshez. Főként nem 1989 után, amikor huszonéves egyetemistaként nyakig belemerültem a romániai magyar diák-, ifjúsági és politikai szerveződésekbe, ahol megint csak túl gyakran volt elvárás a nemzeti kizárólagosság. És nyilván benne volt ebben a közösségi hangulatban a csalódottság a ’90 elején jóformán hetek alatt szertefoszló megbékélés-illúzió eltűnése miatt, ott volt Marosvásárhely márciusa, ott volt Funar, Iliescu és a többi szélsőséges...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.