A VILÁGSZÍNVONALTÓL A KÖZÉPSZERIG – II. RÉSZ: A MAGYAR AGRÁRIUM TRIANONJA

168 ÓRA
Szerző: DR. GAZDAG LÁSZLÓ
2020.06.29.

Bábolna, Nádudvar, Szekszárd vagy Baja hallatán a nyolcvanas években a nyugati szakemberek megemelték a kalapjukat, mert a kapitalista tulajdonviszonyok között elképzelhetetlen volt olyan módon koncentrálni a növénytermesztés, valamint az állattenyésztés területeit, mint Magyarországon, s ezzel világszínvonalú hozamokat produkálni. Dr. Gazdag László agrárközgazdász, kandidátus, egyetemi tanár előző számunkban felvázolta, milyen korszerű eszközökkel és sikeres gazdálkodási módozatokkal érkezett el a hazai mezőgazdaság a rendszerváltáshoz, amikor is elkezdődött a sokszínű, százezreknek biztos megélhetést nyújtó ágazat lebutítása. A szomorú mérleg röviden: az állati termékek exportálóiból nettó importőrök lettek, a keleti piacokat nagy csinnadrattával elhagyták, ahová így azonnal benyomulhatott a nyugati konkurencia. A jól működő gazdaságokat pedig szétprivatizálták.

Ne csak az Antall-kormányt hibáztassuk! A Horn-kormány 1994-ben leállíthatta és visszafordíthatta volna a kedvezőtlen folyamatokat, de nem tette. Szolgai módon átvették a koalíciós partner, az SZDSZ programját, folytatták a jól működő, hatékony nagyüzemi rendszer szétverését. Ugyanakkor a Bokros–Surányi-csomag része volt a világszínvonalú magyar élelmiszeripar kiárusítása, leépítése is. A nyugati vevő nem kapacitásokat szerzett olcsón, hanem piacokat, mégpedig a mi keleti piacainkat is, a hazai belső piac mellett. Afrikai törzsfőnökök kótyavetyélték el nemzeti kincseiket üveggyöngyökért. Ezzel a szűklátókörű politikával a hazai baloldal, az MSZP, a saját biztos vidéki bázisát számolta föl. És ma krokodilkönnyeket hullatnak azért, mert a vidék a Fideszé…

Külön fejezetet érdemel a kérdés jogi oldalának vizsgálata, hiszen a szövetkezet ugyanúgy kollektív magántulajdon, mint a részvénytársaság! Semmi köze az állami tulajdonhoz, tehát semmilyen állami szerv, de még a parlament sem rendelkezhet vele sehol a világon. Egyedül Magyarország a kivétel. A szétverésük éppen a magántulajdon szentségének súlyos megsértése volt! És jött a kárpótlásnak nevezett bohózat! Mit és kit kárpótoltak az egy-két hektár földre szóló, tehát semmit nem érő kárpótlási jegyekkel? A harminc évvel korábban „elvett” (valójában el se vett) egy-két hektárnyi törpebirtok, a ló a lókapával, az egy-két tehén jelentette volna a „veszteséget”, amit a politika nagylelkűen kárpótolt? Ami 1990-ig létrejött egy szövetkezetben két-három nemzedék megfeszített együttes munkájával, az értékében ezerszerese volt az egykorinak: komplett állattenyésztő telepek, korszerű technika, ültetvények, szőlészet-borászat, feldolgozó üzemek, stb. Ezt kellett volna szétosztani értékben, papíron persze, másként nem lehetett. Milliókat kellett volna adni minden téesztagnak, az lett volna a valódi kárpótlás. Ami történt ehelyett, azt nyugodtan nevezhetjük intézményesített kifosztásnak.

Sajnos a menedzsment vérszagot kapott, rájött, hogy most mindent fillérekért megszerezhet! Persze a többi 1000-1500 téesztag, a kisemberek rovására, hiszen másképpen nem lehetett. Közgazdasági szakmai szempontból katasztrofális volt ami történt, erkölcsi szempontból pedig minősíthetetlen. Hol volt a szakmai értelmiség, a szélesebb értelemben vett értelmiség eközben, hol volt a baloldal?

Hagyni kellett volna ezeket a nagyüzemeket működni tovább, megszabadítva a régi rendszer pár idejétmúlt maradványától, mint például a szabad kilépés tiltása. A termelési rendszerek kezelésébe kellett volna adni egy tollvonással az élelmiszeripart és a kereskedelmet, megteremtve ezzel a komplex termelő-feldolgozó-forgalmazó szféra vertikális integrációját, amely egyedülálló lett volna az egész világon. A nyugati agrárközgazdászok erről álmodnak már évtizedek óta. És a magyar élelmiszer-gazdaság, a vidék ma prosperálna, Nyugaton is csak csodálnák, mint az 1980-as években...

ITT OLVASHATÓ