2020. június 27., szombat

A NÉGY HALÁLTÁBORT MEGJÁRT H. VARGA JUDIT: HA PUSKÁT FOGNAK FEGYVERTELENEKRE, AKIK NEM KÖVETTEK EL SEMMI TÖRVÉNYTELENT, AKKOR TELJESÍTIK KÖVETELÉSEIKET

168 ÓRA
Szerző: VÁRADI JÚLIA
2020.06.27.


A négy haláltábort megjárt H. Varga Judit mindenkijét elveszítette e pokolban. 18 évesen jött vissza, nagykanizsai házukban már idegenek laktak. Szomszédjuk megőrizte édesapja 1938-43 között öt kockás füzetbe írt naplóját – ez nemrég Ködkárpit címmel meg is jelent. Múlt heti számunkban a beszélgetés ott zárult, ahol a pokoljárás elkezdődött.

Mikor jöttek a csendőrök?

1944. április 27-én kora reggel hangosan verték a kertkaput… Nem tudom, hogy elmondjam-e az egészet. Hiszen már annyian mondtak el hasonló történeteket.

Csak akkor, ha nem esik nehezére, és annyit, amennyit az utókor számára fontosnak tart.

Jó, akkor megpróbálom elmondani. Mi a bátyámmal a padlástéri szobában voltunk, amikor az a néni, aki akkor nálunk takarítani segített, szaladt föl a lépcsőn, hogy tessék lejönni, tessék lejönni, itt vannak magukért a csendőrök. Addigra már ott állt az ebédlőben édesapám, édesanyám és a nagymamám Szombathelyről, aki éppen vendégségben volt nálunk. A két csendőr ráfogta a családra a puskát. Elmondták, hogy a magyar állam nevében letartóztatnak bennünket, fél órát kapunk, szedjük össze a legszükségesebbeket, mert el kell hagynunk a házat.

Az egyértelmű volt, hogy azért, mert valaki zsidó, természetes kötelessége végrehajtani a csendőrség parancsait?

Természetes volt, mert már előtte mindennap hoztak korlátozó rendelkezéseket a zsidók számára. Akkor mi már állandó stresszben éltünk, és egyre kevesebb jogunk volt, mindennap egyre kevesebbet tehettünk. Már az utcára is alig mehettünk.

Tizenhét évesen mit gondolt, hogy mi ennek az oka? Vádolta magát, amiért a zsidókkal valami baj van, hogy valami rosszat tettek? Hogy ártanak a többieknek? Gondolkodott erről egyáltalán?

Nem. Nemigen gondolkodtunk, és főleg nem beszéltünk erről. Hogy antiszemitizmus van, az egyértelmű volt. Édesapám gondterhelten járt haza, szomorúak voltunk, hiszen mindent megnehezítettek, az üzlet működését és az egész életünket. De ezeket nem beszéltük meg, hiszen ezek tények voltak, amelyek rengeteg mindennapi feladatot róttak ránk. A szörnyűségeket átéltük. Az egész helyzet mint egy mázsás súly, nyomta a vállunkat.


Azon a délelőttön, gondolom, nem volt kérdés, hogy a csendőrök parancsát teljesítsék, hiszen puskát fogtak a családra.


Hát ha puskát fognak fegyvertelen polgárokra, akik között egy hetvenvalahány éves nagymama is áll, és akik nem követtek el semmi törvény ellen valót, akkor nincs más választásuk. Vagy lelövik őket, vagy teljesítik, amit követelnek tőlük. Nem volt kérdés. Úgyhogy édesanyám irányításával összeszedtünk néhány holmit, hátizsákokba tettük, amit tudtunk, és fél óra alatt fölöltözve álltunk a csendőrök rendelkezésére. Nem volt ellenállás, nem volt ellenvetés. Nagykanizsán egyébként sem volt ellenállás, ott nem voltak forradalmárok, egyszerű polgárok voltak. Mindenkit elvittek. Nem akarok most elérzékenyülni, de gyönyörű tavasz volt, virágoztak a fák a kertben, kifelé menet még letéptem néhány szál gyöngyvirágot, amit a zsebembe gyömöszöltem ösztönös mozdulattal. Ezek a virágok elkísértek egészen addig, amíg Auschwitzban nem kellett ledobnom a télikabátomat a földre, és ott hagyni örökre. Auschwitzba egy nappal a 17. születésnapom előtt érkeztünk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.