TGM: MIÉRT NEM KELL NEKIK AZ ISZTAMBULI EGYEZMÉNY?

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2020.05.06.

A Magyar Országgyűlés szélsőjobboldali többsége úgy döntött, hogy a nőkkel szembeni erőszakot (illegitim kényszert) tilalmazó, a magyar kormány által egyébként már aláírt Isztambuli Egyezményt nem szabad ratifikálni, azaz nem szabad a honi jogrendbe illeszteni.

A szélsőjobboldali kormánytöbbségnek két döntő kifogása van az Isztambuli Egyezmény szövegével szemben.

Az első az I. fejezet fogalommeghatározásokat tartalmazó 3. cikkének c) pontja, amely így határozza meg a „nem” fogalmát: „»nem« [az eredeti szövegben: dzsender, azaz társadalmi nem]: azok a társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”. Ebből is kiderül, hogy a kormánypárti nyilatkozattervezet szövegében és a beterjesztők nyilatkozataiban nehezményezett „dzsenderelmélet” (amelyet a jobboldalon valamiért „genderelméletnek” írnak és „dzs” helyett „g”-vel ejtenek, ami különös; a dzsesszt se ejtik már „jassz”-nak…) meg „dzsenderideológia” nem létezik.

A dzsendertudomány („Gender Studies”) egyszerűen azt vizsgálja, hogy a társadalom milyen tulajdonságokat – s a belőlük következő milyen etikákat és praxisokat – társít mondjuk a „nő” vagy a „férfi” vagy a „transznemű” fogalmához, és erről valaminő kritikai tudást próbál szerezni (empirikusat és elméletit): ennek a vitatása nyilvános és lehetséges.

Az Egyezmény – amely nem tudományos (antropológiai, szociológiai vagy más) alkotás, hanem jogi reformdokumentum – ebben állást foglal: azt a dzsenderkonstrukciót ellenzi, amely nem tartja egyenértékűnek a nőket a férfiakkal. Ebben az Európa Tanács hivatalos dokumentuma, amelyet a legtöbb tagállam aláírt vagy ratifikált, nem semleges: ellenzi a nők alárendeltségét s a belőle következő morális, szociális, kulturális és fizikai szenvedést.

Nem dzsendertudományi szakkifejezéseket, elméleteket, meghatározásokat erőltet az európai közvéleményre, hanem kimondja, hogy vannak „olyan társadalmilag kialakult szerepek, viselkedési formák, tevékenységek és jellegzetes tulajdonságok, amelyeket egy adott társadalom a nőkre és a férfiakra nézve megfelelőnek tekint”, amilyeneket – összhangban az ENSZ-nek és szakosított szervezeteinek korábbi döntéseivel és párhuzamosan az Európa Tanáccsal nem azonos Európai Unió állásfoglalásaival – , az Európa Tanács nem helyesel.

Nem helyesli a nők alárendeltségét, jogilag megfogható hátrányait. (A jogilag nem megfoghatók nem erre a jogi dokumentumra tartoznak.)

Következésképpen annak, aki 1. megérti, hogy ez a fogalommeghatározás mit jelent és 2. nem helyesli a (társadalmi) nemek közötti egyenlőtlenséget – és a belőle fakadó emberi szenvedést – , nincs rá oka, hogy akár ezt a definíciót, akár az Isztambuli Egyezményt helytelenítse. (Az Egyezmény teljes magyar szövege itt olvasható.)

A magyarországi parlamenti többség szerint nincsen „társadalmi nem” – a kormány Magyarországon betiltotta a dzsendertudomány egyetemi oktatását, az akkori lépés egyik kezdeményezője, akárcsak most, a KDNP-s Nacsa Lőrinc volt –, mert az ismert ultrakonzervatív módon hajlamos rá, hogy minden társadalmi különbséget természetinek tekintsen, ne pedig történelminek. Ezen az alapon persze javasolhatnák a jobbágyság visszaállítását és a protestánsok hivatalviselésének megtiltását, hiszen a nemesek és közrendűek, katolikusok és eretnekek egykori megkülönböztetése – ha nem történelmi, akkor természeti – alighanem ma is érvényes, hiszen ha valaha fönnállott, akkor nyilván természetes, mint minden, ami valóságos; és ha természetes, akkor (mint a gravitáció) örök. Nem is értjük, hogyan lehet még Magyarországon szavazati joguk a nőknek.

A másik pont, amelyet a „Fidesz-KDNP” (ami Orbán Viktor egyik álneve; a másik „Mészáros Lőrinc”) kifogásol, az a VII. fejezet, amely a „migrációval és menekültüggyel” foglalkozik.

A VII. fejezet azt kéri a tagállamoktól, hogy – különösen indokolt esetekben és összhangban a tagállamok belső jogával – lehetőleg kedvezően bírálják el a már befogadott menekültek hozzátartozóinak kérelmét, különösen ha ezek a családtagok is fenyegetettek.

De ami itt (az Isztambuli Egyezmény elfogadásakor, kilenc esztendeje) még újdonság volt (azóta ratifikálta Albánia, Bosznia-Hercegovina, Ciprus, Észak-Macedónia, Észtország, Görögország, Grúzia, Horvátország, Lengyelország, Montenegro, Románia, Szerbia, Szlovénia, Törökország, nem éppen politikailag korrekt skandináv vagy Benelux-államok), az már nem az, de talán a mindig álmélkodásra késztető Magyarországon talán mégis az...

ITT OLVASHATÓ