ÓRIÁS LESZEL

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2020.05.30.

Azt révedezte, hogy illetlenül ne mondjuk, delirálta tegnap a kedves vezető baljában késsel, a jobbik kezében villával szórakozottan babrálva a velőspacallal, s mindeközben nyaligálva ajkait mintegy előre vetítve a kulináris élvezeteket, vagy épp kényszeresen, mint kórok mutatója, szóval azt mondta, hogy: „Megmondom őszintén, falusi ember vagyok, de úgy neveltek világ életemben, hogy egy nagy nemzet gyereke vagyok, így gondoltuk Felcsúton is, Alcsúton is, hiába voltak itt a ruszkik. Ha kormányzok, azt szeretném, hogy minden magyar azt érezze, nagy nemzet vagyunk.”

Mindeközben turbékoltak a gerlék, kacsintott a csalfa nap, és felhők szálltak az égen. Ezt se feledjük, ahogyan szemeink előtt megjelenik a kedves vezető, midőn kormányoz, a népekbe pedig beléhasít a felismerés, a nagynemzeti lét nyila, s megszíják a népek odvas fogaikat, csámpás talpuk egymásra tapod, s ezt erősítvén természetszerűleg kinyílik a pitypang, mint nemzeti sorskérdéseink tudója, őre és szimbóluma is, valamint kisnyúl. Ha most gonosznak tűnünk, az a valósággal való szándékos egyezés bizonyítéka, mert nem kedveljük hősünket egyáltalán egy kicsit sem.

Vannak érzékenységek, mondják erre a kétkedők, van tisztelet és tekintély, s mindaközben, hogy ezt készséggel elismerjük lelkünkben, eszünkkel tudjuk az igazat, hogy de hát ennek? Ilyeneket kérdezett özv. Kányásiné is, amikor még élt az ura, s ő a kocsmából megtérvén, taknya-nyála összefolyván, beszarva és behugyozva magunk közt szólván, állította, hogy a teremtés húgyos koronája ő, akit megillet a tisztelet. Ekkor, ilyen alkalmakkor kérdezgette Kányásiné, akkor még nem özv. önnön tükörképétől ezt: de hát ennek? Majd tagadón megrázta fejét, és hagyta fetrengeni az urát a mocsokban.

Tisztelet, érzékenység, olyan bizonytalan fogalmak ezek, amelyek azt sem tudni, mit takarnak, s valljuk meg, ahogyan elképzeljük a suttyó kedves vezetőt az alcsúti tyúkszaros udvaron, ahogy álmában vezeti, kormányozza, mint valami jaguárautót, sevroletet vagy fekete pobjedát a nemzetet, s mindeközben kap egy maflást a baromfipöttyös fűben, majd húzgálja a rövidgatyája kantárját, pityereg, és a sós könny csíkokat rajzol az udvar porából az orcájára. Tiszteletet ezért nem érzünk, érzékenységünk pedig nekünk is van dögivel, amelyen a kedves vezető tapod...

ITT OLVASHATÓ