Szerző: FAZEKAS KÁROLY
2020.04.30.
Mindeközben a világ összeomlani látszik körülöttünk. Apokaliptikus képeket látunk a képernyőkön, lakóhely-elhagyási korlátozások miatt kihalt városokat, koporsókat szállító katonai konvojokat, tömegsírok kiásására kirendelt elítélteket, túlterhelt kórházakat, hősiesen, gyakran végkimerülésig dolgozó orvosokat, ápolókat. Milliók veszítik el állásukat, tízezrek maradnak fedél és élelem nélkül. Mértékadó médiumok mértékadó tudósítói és glosszaírói a koronavírus elleni háború frontvonalából tudósítanak, és arra figyelmeztetnek bennünket, hogy a világ úgy, ahogy azt a korábbi évtizedekben megismertük, megszűnik létezni. Nem árt talán, ha kicsit hátrébb lépünk ettől a csatazajtól, és a mortalitási adatok alakulását nem az elmúlt és előttünk lévő napok, hanem az elmúlt és előttünk álló évtizedek perspektívájából vesszük szemügyre.
A helyzet ugyanis az, hogy az elmúlt évtizedekben – az egész világon éppúgy, mint Magyarországon – hatalmas változás történt a halálozások okaiban. A laikus állampolgárok körében is ismeretes, hogy jelentősen megnövekedett a várható életkor, és ezzel párhuzamosan gyökeresen átalakult a halálhoz vezető leggyakoribb betegségek szerkezete. Magyarországon a születéskor várható életkor az elmúlt 100 évben 42 évről 76 évre növekedett. Az utóbbi évtizedekben a növekedést már nem a csecsemőkori vagy általánosabban a gyermekhalandóság csökkenése, hanem a 65 év feletti népesség várható élettartamának növekedése okozta. Emiatt az időskorú népesség száma és aránya gyorsan emelkedett. A fertőző betegségek visszaszorulásának, a biztonságosabb munkakörülményeknek, a várható életkor növekedésének köszönhetően ma már jellemző módon nem fertőző betegségekben, nem balesetekben, hanem krónikus betegségekben, például daganatos betegségekben, szív- és érrendszeri betegségekben, diabéteszben, légzőszervi betegségekben, demenciában, Alzheimer-kórban halunk meg. Az Egyesült Államokban 1900‑ban még a tüdőgyulladás/influenza volt a vezető halálok. Százezer lakosból évente 202 fő halt meg ebben a betegségben. 2015-ben az influenzában/tüdőgyulladásban elhunytak száma 100 ezer lakosra vetítve már csupán 2,7 fő volt. Ez idő alatt a tíz vezető halálok közül a fertőző betegségekben meghaltak aránya 53 százalékról 3 százalékra csökkent, a krónikus betegségben meghaltak aránya viszont 41 százalékról 89 százalékra növekedett.
A krónikus betegségek által okozott halálesetek számának és arányának növekedése talán közismert. Kevésbé ismeretes viszont az a szomorú tény, hogy ezzel a folyamattal párhuzamosan jelentősen megnövekedett a súlyos fizikai, lelki szenvedéssel fenyegető betegségek (serious health related suffering, SHS) miatt bekövetkező halálozások száma és aránya. Ez együtt járt a palliatív, azaz már nem a betegséget gyógyító, hanem a szenvedéseket enyhítő kezelésre, ápolásra szorulók számának és a halál előtti palliatív/hospice ápolás szükséges időtartamának jelentős megnövekedésével. A XX. század elején a halál előtt betegségben töltött idő átlagos tartama egy-két hét volt. Alig több mint 100 év alatt ez az „életvégi” időszak átlagosan két és fél évre növekedett. Ez a változás a korábbi gyakorlattól merőben eltérő feladatok elé állította a betegeket, a családtagokat, az egészségügyi rendszerben dolgozó orvosokat, ápolókat, helyi közösségeket.
A palliatív ápolásra szoruló SHS betegek ellátásának megnövekedett időtartama évente nem tíz- vagy százezreket, hanem milliókat, tízmilliókat érint a világban, és több tízezer embert Magyarországon. 2018-ban a Harvard Egyetemen működő Lancet Commission on Global Access to Palliative Care and Pain Control nevű munkacsoport több száz kutató részvételével végzett nemzetközi kutatási program keretében kidolgozott egy módszertant, amellyel megbecsülték az SHS betegségekben évente elhunytak számát, valamint a testi és lelki szenvedések enyhítéséhez szükséges gyógykezelés és ápolás – a szenvedés átlagos intenzitására standardizált – ápolási napokban számított mennyiségét. A kutatók több száz szakorvos tapasztalata és szakvéleménye alapján az SHS betegségeket húsz csoportba osztották, és külön-külön megbecsülték, milyen jellegű és mennyi ideig tart az egyes betegségcsoportokban a szenvedés megfelelő enyhítéséhez szükséges palliatív kezelés. A Lancet-jelentés becslése szerint 2015-ben 56,2 millió haláleset történt a világban. Az elhunytak közel felének, 25,2 millió embernek hosszabb-rövidebb ideig tartó és végül halálhoz vezető SHS betegsége volt. A számítások szerint a világban működő egészségügyi rendszereknek összesen 6 milliárd betegnapnak megfelelő mennyiségben kellett volna megfelelő gyógyító, palliatív kezelést, ápolást biztosítani számukra.
A demográfiai és egészségügyi adatbázisokon alapuló előrejelzések szerint 2016 és 2060 között évi 22 millióról 48 millióra fog növekedni az SHS betegségekben meghaltak száma a világban, és ez idő alatt a palliatív kezelést igénylő betegnapok száma négyszeresére fog növekedni. (Eközben a teljes népességszám várhatóan már alig emelkedik.) Az SHS betegségek miatt bekövetkező halálozások számának növekedése legnagyobb arányban a szegény országokban várható.
A jó hír tehát az, hogy egyre hosszabb ideig élünk; nagyon kevéssé valószínű, hogy valamilyen balesetben vagy valamilyen fertőző betegségben, például influenzában vagy koronavírus-fertőzésbe halunk meg. A rossz hír viszont az, hogy nagyon is valószínű, hogy életünk utolsó hónapjait, nemritkán éveit valamilyen krónikus és – megfelelő palliatív ápolás hiányában – súlyos szenvedésekkel járó betegségben töltjük el. Még inkább aggasztó viszont, hogy sem az egyén, sem a családok, sem a helyi közösségek nincsenek felkészülve a halálhoz vezető SHS betegségekben szenvedő betegek számának növekedéséből adódó feladatokra. Ennél is súlyosabb az a tény, hogy az egyének, közösségek, országok jelentős része nem is hajlandó szembenézni ezekkel a feladatokkal...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.