Szerző: KOVÁCS BÁLINT
2020.05.22.
Ez az a szó, ami végig ott zakatolt a fejemben Molnár Gál Péter, azaz MGP elveszettnek hitt, de most, csaknem tíz évvel a szerző halála után mégis kiadott, Coming out című emlékiratainak olvasása közben. Egy vaskos kötetnyi viszolygás, csak lélegzetvételnyi szünetekkel.
És nem azért, mert MGP ügynök volt. A Népszabadság neves színikritikusa 2004-ben bukott le: 1963-ban, homoszexualitásával zsarolva beszervezték, hogy jelentsen az államvédelemnek a színházi világ tagjairól, és ezt tizenöt éven keresztül meg is tette. De nem ez az indok: a zsarolás miatti aláírás ténye sokkal összetettebb téma annál, hogysem ilyen egyszerű és kategorikus állításokat lehessen tenni róla. Ez a könyv csakis azért viszolyogtató, amilyen stílusban, amilyen alapállásból, amilyen hozzáállással, amilyen eszközökkel MGP minderről ír.
Emdzsípí
Molnár Gál Péter nem véletlenül vált MGP-vé, nem véletlenül rövidült a neve – angolosan kiejtendő – márkavédjeggyé: a magyar színháztörténet megkerülhetetlen alakja volt, aki színházi szakértőként végigírta a huszadik század második felét, és hivatkozási alappá vált. Elérte, hogy a közvélekedés máig őt tartsa a legjobb magyar színikritikusnak, akinek biztosan minden színikritikáról szóló formális és informális beszélgetésen elhangzik a neve, még azzal együtt is, hogy egyúttal mindig mindenki megjegyzi róla, munkássága során mindvégig elfogult volt, és a szakmai megítélését rendszeresen befolyásolta a személyes hozzáállása valamely művészhez (azaz híján volt annak az alapvető, első és legfontosabb tulajdonságnak, ami a hitelességhez szükséges). Csakhogy stílusa másokéval összetéveszthetetlen, tudása megkérdőjelezhetetlen, színház iránti szenvedélye elvitathatatlan volt...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.