„MAGYARORSZÁG AZ ISMÉTLÉS POKLA" - KRUSOVSZKY DÉNES INTERJÚJA NEMES Z. MÁRIÓVAL

MAGYAR NARANCS / SORKÖZ
Szerző: KRUSOVSZKY DÉNES
2020.05.16.

Tavaly jelent meg Barokk Femina című verses naplója, ami egyszerre lírai időutazás 2006-ba, és horrorisztikus vízió a jelenről, sőt a jövőről is. A hungarofuturizmus vezéralakjával beszélgettünk költészet és járvány viszonyáról, a Fidesz és a FIDESZ közti különbségről, és még a ROHADÓ is szóba került.

Magyar Narancs: Valószínűleg nem először kapod meg ezt a kérdést, de talán nem felesleges ezt itt sem tisztázni: mi a hungarofuturista álláspont a vírushelyzettel kapcsolatban? Ez már a jövő, vagy még/már a múlt? Egyáltalán hol vagyunk?

Nemes Z. Márió: Ha abból indulunk ki, hogy a hungarofuturistákat a jövőből küldték vissza, hogy kiborgvírusként kódolják újra magyar történelmet, akkor drukkolhatunk a nyájimmunitásnak, mely végső soron a magyarság mutációjának egyik újabb fokozataként is értelmezhető. Ha már mind posztmagyarokká változunk, akkor többé egy magyar se betegíthet meg egy másik magyart, miközben az összmagyarság a világot hungarizáló győzedelmes betegség, a pandémia pedig az Új Honfoglalás. Vagyis minden a legnagyobb rendben.

MN: Oké, mindenesetre a világban krízis van, és ugyan a te köteted még a járvány kirobbanása előtt jelent meg, és korábbi kríziseket dolgoz fel, alapvetően mégis ráolvasható erre a mai helyzetre is sok szempontból. Mit jelent az, hogy krízisirodalom? A költészet krízisirodalom volt-e már ezt megelőzően is?

NZM: Szimpatikus az utóbbi megközelítés. A számomra izgalmas költészet nem egyszerűen valamilyen krízisről számol be, hanem maga is állandóan krízisben van. Ez azt jelentené, hogy a nyelvet olyan szükségállapotba kell hozni, vagy engedni, hogy addig hajtsa magát, mely a versről vallott elképzeléseink újrafogalmazására kényszerít. Ebben az összefüggésben egy általunk nem kontrollálható, de kényszerítő erővel szembeni radikális nyitottság elérése a fontos. Reza Negarestani iráni filozófus írja, éppen a járványokkal összefüggésben, hogy nyitottnak kell lenni, mégpedig a kalkulálhatatlanság módján, nyitottnak arra, hogy kinyissanak, feltárjanak, kibelezzenek vagy határtalanítsanak. A költészet számomra a nyelv virális eseménye, olyan határtalanítás, mely felszámolja az autonóm szubjektum karanténját, miközben az, hogy mi a vers, és miként az, ami, kalkulálhatatlan marad.

MN: A kötettel kapcsolatos interjúid egyik visszatérő fogalma a túlazonosulási esztétika, ahogy mondod, ez lenne a kulcsa a személyességnek és a személyesség meghaladásának is, vagy legalábbis annak, hogy ne váljon komikussá a személyes pozíció ideológiai rögzítettsége. Vagy rosszul értem?

NZM: Talán túl sokszor emlegettem már ezt a dolgot, miközben a fogalom használata maga is túlhasználássá vált, de ez nemcsak a kioltódás, hanem valami új megszületésének a lehetőségét is magában rejti. Gondoljunk csak a szakócára. Valamit addig pattintunk, amíg valami más nem lesz belőle. De vissza a kérdéshez. A túlazonosulás a hungarofuturista gondolatkörben tűnt fel, mint a nacionalista beszédmódok kisajátításának és túlhajtásának egyik lehetősége, mely a rögzített pozíciójú ironikus distanciával szemben képes beépülni, beszivárogni és fertőzni, egyúttal radikálisan megnyílni a Másik fertőzésének. Ezáltal azonos és nem-azonos között létrejön egy lokalizálhatatlan köztesség, a kísérteties hasonlóságok örvénylő rendszere, mely aztán szükségállapotig fokozódik. Kicsit A dolog (1982) című klasszikus sci-fi űrlényének működésére emlékeztet a stratégia, hiszen a „lény” nem egyszerűen úgy tesz, „mintha” ember lenne, vagyis nem csak utánoz, hanem asszimilál, tehát ténylegesen „azzá” is lesz, amit (re)produkál. Előzzünk jobbról, ha már jobbak vagyunk a jobbnál. Ugyanakkor ettől általában a jobb, meg a bal is összezavarodik, és már kész is a karambol. De művészileg ez általában előnyös, és nem is csak a rombolásról szól. Egy karambol végkimenetele nem kalkulálható, legyünk nyitottak, az abszurditási versenyből, a túlhasználásból, meg a túlhajtásból akár egy új szakóca is kipattanhat...

ITT OLVASHATÓ