Szerzők: BITA DÁNIEL, PETŐ PÉTER
2020.05.26.
„Egyszer megkaptuk feladatnak a szocialista kultúra hegemóniájának megteremtését, határidőt is rendeltek hozzá” – érzékeltette a pártállami rendszer abszurditásainak egyikét Lendvai Ildikó. Az MSZP korábbi elnöke Rendszerváltás 30 sorozatunkban beszélt arról, hogyan lett kommunista, ha ugyan az lett, miért lépett be az MSZMP-be és mi volt a feladata az állampártban. Az átmenet idején nem gondolta, hogy a hozzá hasonló káderekre felelősségre vonás várhat, legfeljebb a Biszku Béla-féléket gondolta célpontnak. Igaz, azt sem hitte volna, hogy négy évvel később egyéni képviselővé választják. Nem bánta meg, hogy az MSZMP kulturális részlegén dolgozott, még ha emiatt a cenzúra vádja kísérte is közéleti pályáját – amire egyébként úgy válaszol, nem volt cenzor, ahogyan szent sem. Legfeljebb elveszett illúzióit bánja, és azt, hogy nem jött rá időben, mitől működésképtelen a rendszer.
Hogyan lett kommunista?
Nem tudom, ez a szó merült-e fel bennem, de nem határolódom el tőle.
Tényleg?
Ma már természetesen nem definiálom magam kommunistának, inkább szociáldemokratának, de a múltamat nem tolnám el magamtól eltartott kisujjal. Nem tartom valószínűnek, hogy a társadalmi fejlődés a Marxék által leírt cél felé halad, de hogy a nagyobb egyenlőség felé kellene mozdulnia, azt továbbra is hiszem. Biztosan hülyén hangzik, de hogy már a múlt rendszerben is a politikába keveredtem, azt Marxnak köszönhettem. Legalábbis ő adott alibit hozzá. Marxizmust amolyan ifjúsági kiadásban már a középiskolától tanult az ember, pláne ha történelem szakra akart menni, mint én. Ott aztán elolvastatták velünk a komolyabb dolgokat, én pedig a filozófia szakot is elvégeztem a magyar és a történelem mellett. Nem állítom, hogy A tőke mindhárom kötetét betéve tudtam, de akármilyen divatjamúltnak tűnik, az első kötet társadalomrajza, majd a Gazdasági-filozófiai kéziratok emberképe reveláció volt nekem. Ahogy Lukács György néhány írása is, hogy végképp kompromittáljam magam.
Azért kellett ilyen bonyolult elméleti úton a politikához jutnom, merta családom aztán végképp nem volt „kommunistának”, egyáltalán politizálónak mondható, szüleim egyike sem volt párttag, a függetlenségüket tartó értelmiségiek voltak.
Ez apám részéről volt igazán kunszt, mert jó ideig színházigazgatóként dolgozott, és közülük azon kevesek közé tartozott, akik ezt kihagyták. Egy családi szál azért volt a politikához. A nagybátyám a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége segítségével lett parasztgyerekből értelmiségi. Elkötelezett, de kritikus baloldali volt. Az egyik oldalról tehát találkoztam egy igényes elméleti megközelítéssel, a másikról a politikai szenvedély személyes hitelével. Naná, hogy magával ragadott, sőt máig odaragasztott valamilyen egyenlőségeszményhez, az emberi haladás lehetőségének hitéhez...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.