Szerző: ÉS
2020.05.29.
Standeisky Éva: Bajlódás az apával
Kassák apaképe
I N T E R J Ú
Beszélgetés Valuch Tibor társadalomtörténésszel
K R I T I K A
(Impressionismus in Leipzig 1900–1914 – Max Liebermann, Max Slevogt, Lovis Corinth, Museum der Bildenden Künste Leipzig)...
Ruff Borbála: Boldogtalan békeidők
(Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio. Előadja Für Anikó és Kern András, Kossuth–Mojzer Kiadó, 2020)
Most látszik igazán, hogy a Hrabal-művekből nem csak filmet érdemes készíteni (bár Menzel hatot adaptált, és nem egy lett közülük világhírű), a legtöbből áradó humor és életigenlés sokféle hordozón: színházi előadáson vagy hangoskönyvön is képes átütni, ha az alkotók a hrabali világlátás pontos visszaadására törekednek...
György Péter: Az értelmezés határtalansága
Schaár Erzsébet
1981-ben kezdte el Janáky István Meditz László együttműködésével tervezni Schaár munkásságának, illetve az Utcának Pécsett történő állandó bemutatását. Az Utca a végül 1990‑ben átadott épületben látható ma is. A megnyitón Kovács Péter és Németh Lajos beszélt, utóbbi – mint azt Várkonyi György egy 2000-ben megjelent fontos tanulmányában megjegyzi – „azzal zárta beszédét, hogy a mű minden rétegére kiterjedő interpretációjának megfogalmazása a magyar művészettörténelem egyik eljövendő feladata” (Schaár Erzsébet „Utcá”-ja, kísérletek egy interpretációra). E helyt a Németh Lajos által felvetett bonyolult, művészetelméleti, történeti feladat egyetlen aspektusára hívhatom fel a figyelmet. A szobrászat állandósága esztétikai-politikai mítoszának és a mindig időleges kiállításoknak az összefüggéseire, annak a kulturális térnek a bonyolultságára, amely Schaár munkásságát máig meghatározza...
Báron György: Egy elegáns, finom úr
Ha mindazokat a filmeket, amelyekben szerepelt, eltüntetnénk az archívumok polcairól, nem egyszerűen szegényebb lenne a modern európai filmművészet, hanem ebben a formájában nem létezne. Halálával egy korszak zárult le, mondhatjuk némi pátosszal, de nem ok nélkül...
Végső Zoltán: Biblia reloaded
(Kováts Kriszta: Biblia show – Gryllus Kiadó, 2020)
Színes, de mederben tartott sokféleség kavarog dalról dalra, aminek kifejezetten jót tesz a trió felállás (három számban kiegészítő gitárral) és az, hogy Kováts Kriszta eredendően mégiscsak színésznő. Előadásában még a lemezen is átütő új árnyalatok jelennek meg, és a minden részletükben kidolgozott dalok így szépen illeszkednek az életműbe...
Molnár Zsófia: Újcirkuszbiznisz
Vagyis ahogy a mellékelt példa mutatja, jelen helyzetben nemcsak a rongyos és független csepűrágók, hanem a profitorientált előadó-művészeti nagyvállalatok is bajban vannak. A Cirque du Soleil eddig 44 előadását kényszerült lemondani (rendszerint aréna méretű terekben játszanak elég borsos jegyárakkal), így mostanra olyannyira kifutott a pénzből, hogy mintegy 1 milliárd kanadai dollár adósságot halmozott fel. A kanadai állam viszonylag hamar döntésre jutott, hogy hajlandó egy jelentősebb kölcsönnel megsegíteni a céget, amit egészséges nemzeti öntudattal feltételekhez kötött: a székhely maradjon kanadai földön, a döntéshozó testület legbefolyásosabb tagjai legyenek kanadai állampolgárok, a részvényesek többsége szintén, és így a szellemi tulajdon maradjon hazai kezelésben...
Grecsó Krisztián: Adjonisten
(„Kövér László kire veri ki?”, Pottyondy Edina csatornája, YouTube)
Szerintem Pottyondy kifejezetten tehetséges, szellemes, jó a dumája és szereti a kamera. Ráadásul semmilyen emberi, erkölcsi érvet nem tudok felhozni rá, hogy miért ne lehetne arról a két züllött alakról így beszélni – csak érzem, hogy nem. És itt van a zsákutca, mert ez már ítélet, és illenék alátámasztanom, azt mondani, hogy ha nem így, hát úgy. Egy kritikában hasznos lenne mérlegelni a stílusát, összehasonlítani más retorikai mezőkkel, mert annak a kijelentésnek a világon semmi súlya, hogy szerintem azért nem szabad egy szintre süllyedni velük, mert akkor a gyomorszájamnál valami szúrni kezd...
Fáy Miklós: Ki az a Fischer?
(Beethoven-sonatas – Warner, 2020)
És nem tudok másra gondolni közben, mint hogy ki az a Fischer. Mert van az egyfelől, hogy a legjelentősebb magyar zongoristák egyike, kezében folyton a cigaretta, meg benne van az a haragos félig kivonulás, hogy élete vége felé csak egyetlen karmesterrel, Mura Péterrel volt hajlandó zenekari koncerteket adni. A koncertjeire bejutni persze lehetetlen volt, így elevenebb emlék a sok fénykép, kezében cigarettával, mellette meg Richter, de valahogy ott vannak körülötte az új csillagok, Kocsis, Schiff, akik róla csak mint Annie néniről beszéltek. De valahogy azt érzi az ember, hogy hiába muzsikus, mintha elevenebb lenne a látvány róla, mint a zenei emlékek, ahogy feszes kontyba fogott hajjal, pucér karral uralja a klaviatúrát...
Károlyi Csaba: „Hall engem?”
(Beszélgetőműsorok a Klubrádióban)
Mostanában rengeteg a technikai probléma. Sokszor a műsorvezetők otthonról dolgoznak, például Bolgár úr is, ez is gondot okoz. De a betelefonálók beszéde is valahogy rosszabb minőségű lett, alig érteni néha, megszakad a vonal, van úgy, hogy nem hallják egymást a felek, így akinek szerencséje van, jó hosszú monológot is elmondhat. „Halló! Halló! Ezek szerint akkor én vagyok vonalban?” „Halló! Visszhangozni is tetszik, meg adásban is tetszik lenni.” „Halló! Megszakadt. Ma már másodszor.” „Halló! Hall engem? Én vagyok vonalban?” „Igen, csak hangosabban beszéljen!” Először szórakoztató, de századjára már fárasztó ez, bár a hallgató megértő...
Hermann Veronika: Áldottak mind a világ táncai
Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről. Fordította Morcsányi Géza, a verseket fordította Kántor Péter. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 152 oldal, 2999 Ft
A kötet kulcsnovellája az utolsó, Szerpentin című szöveg, amely egy memóriazavarban szenvedő, végül szellemileg teljesen leépülő könyvtáros története. Az elbeszélés idejére ezúttal is a körülmények változásából következtethetünk: a könyvtárban, ahol Nagyezsda Georgijevna dolgozik, megjelenik az internet, így az összegyűjtött katalóguscédulák – s velük együtt a klasszikus enciklopédikus tudás – fölöslegessé válnak. Az évtizedeken át mindent a fejében tároló, majd elveszítő bibliográfus egy önmagát megsemmisítő kinetikus szoborhoz hasonlít, s végül az egész szöveg allegóriája lesz...
Kulcsár-Szabó Zoltán: Ex libris
Byung-Chul Han: A kiégés társadalma
Markó Béla: A költészet rendeltetésszerű használatáról
Molnár Gábor Tamás: Visszacsatolások
Palkó Gábor: A másodlagos megfigyelés gyakorlatai
Szokács Kinga: Háromszázmillió szaglóreceptor
Sigrid Nunez: A barát. Fordította Hoppán Eszter. Libri Kiadó, Budapest, 2019, 211 oldal, 3499 Ft
Nunez − aki Susan Sontag tanítványa volt, írt is róla egy memoárt − azért is okos, mert úgy ötvözi, keresztezi a mondatokat és a témákat, hogy azok egyben egymásra is vonatkoznak. Ugyanakkor nyitva hagyja az olvasó számára azt a lehetőséget, hogy az eldönthesse, hogy mi az, amit ő gondol leginkább megragadhatónak vagy éppen időszerűnek az olvasás idején, a maga éppen aktuális élethelyzete, története szempontjából. Érdemes volna mondjuk ötévente elolvasni és megfigyelni, hogy mikor mire figyelünk fel leginkább, melyek azok az elemek, amiket aktuálisan legközelebb érzünk magunkhoz. Ez persze minden jó könyv esetében fennáll...
Vörös Viktória: „Kerüld a kötelet!”
Magyar Miklós: Az akasztófa árnyékában. François Villon. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020, 200 oldal, 3499Ft
A monográfia fejezetei a korrajzba ágyazott pályaképtől a versciklusok, illetve az egyes művek értelmezéséig tartó ívet ölelnek fel. A párizsi kolostorok, városrészek és sikátorok világát szinte egy bédekker pontosságával mutatja be, ebből a bemutatásból megtudjuk, hol és milyen élményeket szerzett Villon. A téves villoniádákat ̶ mint például a kártyajáték enigmatikus nyelve és ehhez kapcsolva Villon homoszexuális kötődései ̶ először tárgyalja magyar szakirodalom...
Smid Róbert: Tranzitesztétika
L. Varga Péter: Más tartományok. Változatok fiktív és valós terekre. Prae Kiadó, Budapest, 2019, 415 oldal, 3490 Ft
A legcélszerűbb tehát úgy kezelni ezt a gyűjteményt, mint ami bár megalkotja műfajtömbjeit, azok között biztosít átjárásokat: a tanulmányokban felvetett kérdések visszatérnek a kritikákban, az olvasmány- vagy sorozatélmények pedig befolyásolják az útinaplókban leírt helyek szerzői látásmódját. A könyv nyitánya egy, az Esterházy-esszéisztikára koncentráló tanulmány, amelyben a saját helyhez, Közép-Európához mint ismeretlen ismerőshöz igyekszik közelebb kerülni az értelmező, vagyis a történeti meg- és meg nem határozatlanságai révén kívánja megérteni azt a helyet, ahonnan majd a kötetben elindul amerikai, francia, osztrák és német szövegek olvasására és az Egyesült Államokba, Olaszországba és Észtországba kirándulni...
Bazsányi Sándor: Előrukkolt
Ketten egy új könyvről – Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 441oldal, 4999 Ft
Ha csak a témát vesszük: mi mindenről lehetett volna érdekesebben és tartalmasabban beszélni. Például a besúgás morális kínjairól. Vagy a besúgás szakmai szempontjairól. Azon belül műfaji párhuzamokról. Vagy stíluskérdésekről. Már csak azért is, mivel a tényirodalom és a szépirodalom közötti mezőben tenyésző besúgás-irodalomban többnyire az áldozatok beszámolóival találkozunk: a gyerekével, a barátéval, a kollégáéval. Van közöttük játékosabb és kevésbé játékosabb változat (egyfelől mondjuk Esterházy Péteré, másfelől Györe Balázsé). A besúgó szempontjából fogalmazott művek általában nem szoktak megszületni. Nem született meg például Tar Sándoré. És nem Molnár Gálé. Bár ez utóbbi történetesen megjelent. Azonban a Coming out, tévedékeny olvasatom szerint, megmaradt a címben jelölt, sikamlósan kétértelmű, bulvárosabb regiszterválasztás szintjén. A két művészeti világ, a színház(iasság) és az irodalom(szerűség) találkozásából most ez jött ki: ez a hamis könyv. Hamis vallomás. De mit is értek hamisságon?...
Margócsy István: „Elszámolással önmagamnak tartozom...” (?!?)
Ketten egy új könyvről – Molnár Gál Péter: Coming out. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2020, 441oldal, 4999 Ft
Molnár Gál Péternek, a nagyszabású kritikusnak, a kitűnő, nagy tudású kultúrembernek beszámolója saját besúgó voltáról nyilvánvalóan lehetetlen vállalkozás – a könyv ennek a lehetetlenségnek a szomorú, derűs, mulattató és elkeserítő lenyomata. Hiszen hiába tudhat mára a nyilvánosság rengeteg dolgot a besúgókról és a besúgottakról – a dolognak épp a leglényegesebb mozzanata maradt (s ahogy ma látszik: fog is maradni) leleplezetlen. Nem mutattatott be sem történetileg, sem politikailag, hogy hogyan is működött elemeiben és összességében a titkos megfigyelési hálózat – s emiatt a „lebukottaknak” jutott az a sors, hogy személyükben kellett elvinniük a rendszer személytelen „balhéját”. A lebukottak pedig vagy belepusztultak (mint Tar Sándor), vagy, ha kicsit szánalmasan is, de megdicsőültek (mint Szabó István), vagy pedig kicsit heroikusan, kicsit cinikusan megvonták vállukat, mondván: megtörtént, lépjünk tovább. Az pedig, hogy az irodalmi közélet milyen nyomorultul tud viszonyulni a kérdésnek bármilyen érintése okán, gyönyörűen szemléltethető akár e könyv „függelékének” dokumentumaiban, akár Esterházy Javított kiadásának fogadtatásában (ahol a politikai ellenfelek még a szubjektív vallomást is manipulációnak bírják vélni és mutatni).
I R O D A L O M
Nyirán Ferenc: A kedves elvesztése
Nyirán Ferenc: Végjáték
Babiczky Tibor: A Kérek léptei
Babiczky Tibor: Életvonal
Babiczky Tibor: Erebosz
Babiczky Tibor: Insomnia
Babiczky Tibor: Vénusz születése
Szkárosi Endre: A szabadság záloga
Kiss Tibor Noé: Talán csak pletyka
Kelemen mindenre ráérzett, minden apróságot észrevett, és ez a figyelmesség számomra egészen szokatlan volt a férjem után, mert őt csak néhány dolog érdekelte. A Forma 1-es eredmények, az átkozott söralátét-gyűjteménye és az, hogy mikor érek haza a munkahelyemről. Söralátét-gyűjtemény, hogy ez mennyire nevetséges. Miután elhagytam, egy darabig féltem, hogy megtalál, de addigra már túl sokat ivott, a reflexei lelassultak, a gondolkodása összezavarodott. Biztos vagyok benne, hogy keresett. Aki keres, az talál, mindig ezt hajtogatta. Legszívesebben írtam volna neki egy SMS-t ezzel a szöveggel, de nem akartam megalázni. A válás után egy dohányboltban kezdtem el dolgozni, és mellette szociális munkásnak tanultam. Negyvenéves koromban találkoztam először olyan férfiakkal, akik végighallgattak. Kelemen is ilyen volt, de neki ehhez nem kellett elvégeznie semmilyen iskolát. Dolgozott postásként, teherautó-sofőrként, és elvégzett egy szakácstanfolyamot is. Aztán valahogy mégsem sikerült neki semmi, csak maradt az a hatalmas sporttáska, ami folyton csörömpölt, mert hol edényeket, hol porszívókat cipelt benne...
Szil Ágnes: Sortűz
Az asszonynak nem voltak kalandjai, legalábbis abból ítélve, hogy sosem csináltatott új ruhát, a haját mindig ugyanabba a rettenetes kontyba fogta, nem volt új illata és frissen szerzett vagy újra feltűnt úgynevezett barátnői meg iskolatársai sem, akikkel vásárolni meg cukrászdába lehetett volna járni, természetesen színleg, vagy hosszú, késő esti telefonbeszélgetéseket folytatni. Mihail Afanaszjevics tulajdonképpen sajnálta ezt, érdekesebb lett volna szagolgatni a kis zsebkendőket és ellenőrizni a frissen levetett, félmagas sarkú cipőkön megtapadt port és sarat. Konsztantyina belepenészedett a házasságba, belevonszolta magát, mint egy pórázon vezetett állatot ebbe a tökéletesen unalmasnak ígérkező ötven évbe, amelyből már csak huszonnyolcat kellett lemorzsolnia, gondolta kajánul a férfi, és mint olyan sokszor, az emeletről lemenet azt számítgatta, melyikük éli túl a másikat...
Szeifert Natália: A dokumentum legutóbbi módosítása
Egyik nap tokáig merülök miattad az önmarcangolásba, másnap meg, vagy éppenséggel egy hónap múlva, a világ, sőt!, sőt bazmeg, a mindenség problémáin rágódom. Műanyag palackokkal rakod ki nekem a Tejutat, én meg exobolygókat fürkészek. A robotika három alaptörvénye. Hol állunk a Kardasev-skálán. Én ezekről tudni se akartam, te szerencsétlen. Ráadásul még egy kutyát is rám sóztál! Merő aggodalom és lelkifurdalás. Van neked valami fogalmad arról, mi az, hogy lépték? Hogy mi fér bele? Felőrlődöm a kisded játékaidban. A folytonos kutatás, utánajárás, keresés a neten, a könyvekben, amiket megvetetsz velem, agyalás ezen meg azon. Van, hogy végre hagyom a francba – amikor hagyod, hogy hagyjam –, de aztán mindig újrakezdem, mint egy eszelős. Emlékekben turkálok, terveket szövök, amelyeket nem valósítok meg, ha mégis, akkor meg csak úgy mellesleg, mert mindről mindig kiderül, hogy valamiért értelmetlen, vagy elkéstem vele, vagy egyszerűen mást hittem arról, mi lesz, ha meglesz, mert többnyire rohadtul nem lesz semmi. Csak tudnám, ki hitette el veled, hogy ez az élet!
Bognár Péter: Hajózni kell, élni nem kell
És rémlik egy nő, gyermekem anyja, személyiség, akire én rendesen részint felületként gondolok („jó bőr”), részint súlyként avagy mélységként („nálunk könnyebbek a sósak”), részint: nem tudom, miként („összetetten”), és akivel abban az elmúlt évben, mire most emlékezek, a falu határába az úgymond „végtelen – (már ez is hazugság volt) – szánkóföldre” kimentünk sétázni és kikirándulni, éjszaka volt, karácsony vigiliája (virrasztása, előestéje, éjszakai zsolozsmája, istentisztelete, álmatlansága), és akivel laposnak nevezett üvegből ott a hóban-fagyban szeszeket ittunk kis kortyokba, felváltva (az orkános szél fújta a havat közbe, a vágatokban – a talaj löszös – hótorlaszok voltak már, majd ember mélységűek), és akinek én ott azt hazudtam, mert jó volt ott lenni vele, és menni szerettem volna még „az időben”, hogy „nemsokára elérjük a sarkkört, majd pedig magát: A SARKOT”. Ez persze nem volt igaz, ő se hitte (PhD), de azért mentünk, én pedig említem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.