Szerző: MIHÁLYI PÉTER
2020.04.24.
Kezdjük a legfontosabbal, azzal, hogy 2010 óta nincs önálló egészségügyi minisztérium. Ez senki számára nem lehetett meglepetés: 400 oldalas, programadó könyvében Matolcsy György már két évvel a kormányváltás előtt leszögezte, hogy „legalább 10 olyan ügy van, ami fontosabb, mint az egészségügy reformja”.
Ebből a kiinduló álláspontból is következett az, hogy a második Orbán‑kormányban nem jutott önálló tárca az egészségügynek (mint ahogyan a kultúrának sem!). Az ágazat élére állított miniszterek és államtitkárok biodíszletként addig egész jól elműködtek, amíg nem volt fontos feladatuk. Ez még 2020 elején is így volt, amikor Orbán közölte, hogy addig egy fillért nem ad az egészségügynek, amíg ki nem festik a kórtermeket. Most viszont van, illetve lenne feladat – legelsősorban a járvány közepette is hitelesen kellene kommunikálniuk a szakmával és a közvéleménnyel. A rendőrök nem erre valók!
A most harmadik ciklusában regnáló Orbán‑kormány egyik első intézkedése volt az is, hogy elrendelte a bírák 62 éves korban történő nyugdíjaztatását, a korábbi 70 évvel szemben. Ebből a nyilvánvaló politikai tisztogatóakcióból nyomban nemzetközi botrány lett, az Alkotmánybíróság is fellépett ellene – így született meg az „kompromisszumos” jogszabály, miszerint a törvényalkotó nem a bírókat diszkriminálja, mert más értelmiségiekre is vonatkozni fog a korlátozás. De nem 62, hanem 65 éves kortól. Ma is úgy van, hogy a bírák és hasonló végzettségű értelmiségiek közalkalmazottként 65 éves korukig tölthetnek be vezető pozíciót. Ám hamar kiderült, hogy ez a megoldás a magyar orvosi elit (ezt a szót nem bíráló vagy ironizáló értelemben használom!) lefejezését jelentené, mert körülbelül ez az az életkor, amikor a legtapasztaltabb orvosok eljutnak az osztályvezető‑főorvosi, igazgatóhelyettesi, intézményvezetői szintre. Így viszonylag gyorsan kialakult az a gyakorlat, miszerint az orvosszakmában az illetékes miniszter automatikusan megadja a továbbdolgozás jogát, és akár osztályvezetői pozícióban is maradhatnak a 65 év feletti orvosok, miközben az egyetemeken a rektorokkal és a tanszékvezetőkkel szemben a 65 éves korhatárra vonatkozó szabályt mereven alkalmazzák. A koronavírus‑járvány új szempontot vetett fel. Bizonyított ténynek látszik, hogy a 65 évnél idősebb emberek sokkal nehezebben jutnak túl a fertőzésen, mint a fiatalabbak. Így született meg az a döntés, hogy a 65 éven felüli orvosokat a kormányzat „kivonja a frontvonalból” – ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy rendelőintézeti orvosok, kórházi orvosok ezreivel bontott szerződést a munkáltatójuk, és/vagy kényszerszabadságra küldték őket. Éppen akkor esnek ki az állami rendszerből ezek az orvosok, amikor a korábbiakhoz képest sokkal több orvosra lenne szükség, hogy ellássák a lakosság szokásos (az epidémiától teljesen független) szükségleteit. Sok magánkórházban is szinte minden egészségügyi tevékenység leállt, ami nem koronavírus‑tesztelés. Ennek oka, hogy az állami kórházakban is dolgozó orvosok nem kockáztathatják, hogy megfertőződjenek, ezért nem vállalnak már munkát a magánkórházakban, a magánkórházak saját orvosai pedig jórészt 65 év felettiek, akiket viszont a magánkórházak vezetői nem akarnak a koronavírus‑fertőzés kockázatának kitenni.
Ahogy a kormányzat igyekszik felkészülni a legrosszabb forgatókönyvekre is, és határozott intézkedésekkel próbálta meg kiüríteni a kórházi ágyak 60 százalékát, egyszer csak brutális erővel felszínre tört az az ellentmondás, ami miatt a gyakorló kórházi vezetők évtizedek óta panaszkodtak, hogy ti. az ágyak jelentős részén olyan betegek fekszenek, akiknek az egészségi állapota ezt valójában nem indokolja, de a szociális rendszer (például ápolási otthonok, lakóhelyi szociálisgondozó-intézmények) kapacitáshiánya miatt nincs hova küldeni őket. Sőt ennél valójában még rosszabb is a helyzet: a kórházi ágyak kihasználtsága évek óta alacsony és romló tendenciájú. Egyébként, ha belegondolunk, logikus is, hogy a családtagok abban érdekeltek, hogy a számukra végtelenül fontos hozzátartozójuk a lehető legbiztonságosabb helyen legyen – márpedig az idős beteg biztonsága szempontjából jobb a kórház, mint a szociális otthon. Ez akkor is súlyos gond, ha eltekintünk attól, hogy a családtagok olykor még hálapénzzel, borravalóval próbálják meg tartósítani, meghosszabbítani a kórházi ápolási időt – ami valójában nettó korrupció. Ilyen viszonyok közepette tehát nem lehetett meglepetés, hogy amikor a húsvéti ünnepekkel egy időben, lehetetlenül szoros határidőt szabva kezdte felgyorsítani az ilyen értelemben vett „szociális ágyak” kiürítését a kormányzat, komoly ellenállásba ütközött. Merthogy arról szó sincs, hogy minden ágyon kamubetegek feküdtek volna – csak éppen kutya nehéz megítélni, hogy országos szinten hány magatehetetlen embert lehet/szabad hazaküldeni, s még inkább ezeket a betegeket egyesével kijelölni. A nagy kavarodásban még az is előfordult, hogy koronavírusosan kerül haza a kórházból a műtét után még lábadozó beteg. Amikor 2012‑ben a kormányzat elvette a települési önkormányzatoktól a kórházakat, még szó nem volt járványról. Most viszont a kormány örülhet. Ha még mindig az önkormányzatok felelnének a kórházakért, akkor ez a „kiürítés” aligha lett volna végrehajtható ilyen brutális módon. Az adott megyei jogú város vagy nagyobb település lakósai most tehát a saját bőrükön kell, hogy megtapasztalják, mekkora hiba volt szó nélkül beletörődni a kórházak einstandolásába...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.