VÁLSÁG ÉS FELHATALMAZÁS - A TÖRTÉNELMI TANULSÁGOK TÜKRÉBEN

NÉPSZAVA
Szerző: VONYÓ JÓZSEF
2020.04.12.

Az Országgyűlés március 30-án elfogadta a felhatalmazási törvényt, mely lehetőséget biztosít a kormánynak arra, hogy – a törvény szövege szerint kizárólag a Covit-19 vírussal szembeni védekezéssel összefüggő kérdésekben, a járvány idején – parlamenti hozzájárulás nélkül meghozza a szükséges intézkedéseket. Időkorlát a még aznap kihirdetett, s már másnap hatályba lépett jogszabályban nem szerepel, így a kormány dönthet arról is, meddig gyakorolhatja a kapott jogosítványokat. Ez a kezdeményezés és megvalósítása máig tartó heves vitákat váltott ki. A reagálók egy része Hitler hatalom-kisajátítási módszereit idézte fel, és hasonló veszélyre figyelmeztetett. Egyesek odáig mentek, hogy a lépést fasiszta kísérletnek minősítették. Az eseményeket érdemes ebből a szempontból is vizsgálni, ami azonban kérdéseket és kételyeket vet fel. Indokolt-e és helyes-e ilyen párhuzamokat vonni? Nem gyengítik-e ezek a példázatok az akut tervekkel szemben – nem ok nélkül – megfogalmazott ellenérveket, ahelyett, hogy erősítenék azokat?
***
Történészként csak azt mondhatom, hogy mai események korábbi történeti fejleményekkel történő azonosítása minden esetben hibás. Téves azért, mert egymástól sok évtizedes eltéréssel és más-más országokban lezajlott eseteket, intézkedéseket, illetve azokat kezdeményező, megvalósító politikusokat hoz egy nevezőre. Az eltérő viszonyok – a történelmi szituáció, az adott társadalom állapota, a korszak által meghatározott lehetőségek stb. – miatt nem azonos problémákat kellett megoldani a mindenkori hatalomnak, szükségszerűen más eszközökkel. A célok és módszerek tekintetében azonban valóban felfedezhetők hasonlóságok – de nem elhanyagolható eltérések is. Ezért a múltbéli esetek és azok negatív/pozitív elemeinek tanulságait hasznos lehet figyelembe venni, mert valóban szolgálhatnak intő példaként a velünk történő események minősítése során. 

Hitlernél maradva, a hivatkozás nem egészen alaptalan. A hasonítás azonban – egyes hasonló vonások ellenére – oktalan. A náci párt (NSDAP) vezére az 1929-ben kirobbant gazdasági válság nyomán Németországban kialakult helyzetnek és parlamenti választásokon érvényesített jelentős tömegtámogatásának köszönhetően, törvényes úton lett kancellár 1933 januárjában. Társadalmi bázisát a weimari demokrácia gyengeségeit és a válság keltette társadalmi feszültségeket kihasználva építette ki. Ebben épp úgy szerepe volt a bűnbakképzésnek (zsidóellenesség), a lakosság jelentős részét megtévesztő, szisztematikus és tudatosan hazug propagandának, mint az SA fegyveres osztagai által alkalmazott, egyre durvább erőszaknak. Hatalomra kerülve előbb legveszélyesebb politikai ellenfeleit (a kommunista és a szociáldemokrata pártot) számolta fel, majd a többi pártot – koalíciós partnereit is beleértve – kényszerítette önfeloszlatásra. Így – az NSDAP által uralt parlamenttől kapott felhatalmazással élve, a törvényhozást kikapcsolva – már a Hitler vezérelte egypárti kormány alkothatta a törvényeket. E fejlemények után, 1933 nyarán jelentette ki hazug módon Hitler: „Én nem vagyok, és nem is leszek diktátor.” („Ich bin kein Diktator und werde nie ein Diktator sein.”) Aztán decemberben a kormány meghozta a párt és az állam egységét deklaráló törvényt, majd 1934-ban, Hindenburg elnök halála után Hitler a maga személyében egyesítette a pártvezéri, kormány- és államfői tisztet, s lett a Harmadik Birodalom Führere, teljhatalmú ura. Végül a parlament de facto megszüntetésére is sor került. Mindez ilyen módon csak a korabeli Németországban történhetett meg. Ezzel együtt a történet ma is figyelmeztető a tekintetben, hogy a korlátlan felhatalmazás olyan – akár az adott politikai rendszer felszámolását eredményező – döntések meghozatalát is lehetővé teszi egy kormánynak, melyekre ekkor kapott jogosítványai nem vonatkoznak...

ITT OLVASHATÓ