Szerző: LÁNYI ANDRÁS
2020.04.03.
„A most bevezetett rendkívüli állapotok ezentúl vissza-visszatérnek, velünk maradnak. Életünk megszokott része lesz a szájmaszk, az elzárkózás, a rettegés ismeretlen, új betegségektől. És a kárpótlás, amit a virtuális (túl)világ kínál nyomorult életünkért” – írja Lányi András a Válasz Online-nak küldött esszéjében. Az író, filozófus megítélésünk szerint kulcsszöveget alkotott arról, mit tett a vírus Európával és a Nyugattal, s külön arról, milyen állapotban találta Magyarországot. Mire számíthatunk, ha eddigi életünkre már biztosan nem?
I. Figyelem: elkezdődött a 21. század!
Amikor a mostani járvány hullámai elülnek, és a világ dolgai megpróbálnak visszatérni a régi kerékvágásba, kiderül majd, hogy ez többé nem lehetséges. A globalizációval kiteljesedő korszak fordulóponthoz érkezett, az út ettől kezdve folyvást lefelé visz. Az ember pusztító beavatkozása a földi életet fenntartó rendszerek lassú összeomlásához vezet, ennek jelei egyre nyilvánvalóbbak, süketnek és vaknak kell lennie, aki nem akarja őket észrevenni. A kihaló fajok nem éleszthetők fel, a meg nem újuló nyersanyagforrások kimerülése visszafordíthatatlan. Az emberiség lélekszáma messze meghaladja a bolygó eltartóképességét, csak úgy tudunk gondoskodni magunkról, hogy feléljük a jövő nemzedékek erőforrásait. A fosszilis tüzelőanyagok mértéktelen égetése drámai módon alakítja át az éghajlatot. Az embermilliók és az árutömeg szakadatlan áramlása új, pusztító betegségeket szabadít a világra – ennek következményei ma még kiszámíthatatlanok, s talán jobb is, hogy azok.
A koronavírus szinte egyik pillanatról a másikra elérte, amit a zöldek évtizedek óta követelnek: drasztikusan lecsökkentette az országok és földrészek közötti forgalmat, és átmenetileg véget vetett a természet tűrőképességét feszegető növekedésnek a gazdaságban.
Kormányoknak és kormányzottaknak életükben először azon kellett elgondolkodniuk, hogy mi az, ami nélkülözhető, s nem azon, hogy mi az, ami még eladható és megvásárolható.
Márpedig nem egyszeri balesetről van szó. Régóta hangoztatott előrejelzések váltak valóra. A most bevezetett rendkívüli állapotok ezentúl vissza-visszatérnek, velünk maradnak. Életünk megszokott része lesz a szájmaszk, az elzárkózás egymás elől, a számítógép képernyője előtt töltött mindennapok, a rettegés ismeretlen, új betegségektől, s a kárpótlás, amit a virtuális (túl)világ kínál nyomorult életünkért. Akik ebben nőnek fel, azoknak ez lesz a természetes, nem ismernek, talán elképzelni se tudnak majd szebb, szabadabb, egészségesebb életet. De hiába is képzelnének, mert a lázadás a technológia fegyelme, a növekedésre alapított gazdaság kényszerűségei ellen tragédiát okozna: törékeny és viszonylagos társadalmi békénk nyomban felborulna. A rendszer működőképességét a természeti forrásokkal űzött lelkiismeretlen pazarlás biztosítja. Ehhez a világnak piaccá kellett válnia, és nekünk továbbra is úgy kell élnünk, ahogy eddig, akkor is, ha tudjuk, hogy mindez fenntarthatatlan, és a fenntartásának nincs semmi értelme.
A tragédia nem üres fenyegetés. Az is lehet, hogy már javában zajlik. Azonban ugyanúgy vezethet megtisztuláshoz (katarzis), mint összeomláshoz, vagy talán mindkettő elodázható, és akkor nem tragédiáról beszélünk, hanem szomorújátékról: a kilátástalan végzettel csatázó hős szenvedéseiről. Mindez rajtunk, ma élő embereken múlik. Nehéz döntések előtt állunk, és ki sem térhetünk előlük: sorsot választ az is, aki tétlen marad. A következmények pedig visszafordíthatatlanok. Történelmünk legveszedelmesebb pillanatait éljük.
Az elodázás forgatókönyve: az államok és a bankok minden pénzü(n)ket beleölik a termelés/fogyasztás felpörgetésébe. Ez újabb és újabb ökológiai akadályokba ütközik (a megújuló járványokkal kapcsolatos többletköltségek, nyersanyagok szűkössége, a világ elszennyeződése, terméskiesés a talajpusztulás és a klímaváltozás következtében…), így a növekedés hasznát egyre inkább meghaladják azok a járulékos költségek, amelyeket dehogyis akarnak szegény, gyengélkedő gazdasággal megfizettetni. Fizetnek tehát az adófizetők, s fizetnek az emberek az egészségükkel, a romló életkörülményeikkel és emberi jogaikkal – mert ne legyenek kétségeink, fizetési hajlandóságunkat a kormányok egyre kíméletlenebb eszközökkel fogják biztosítani. Erőfeszítéseik nem is lesznek hiábavalók: a gazdaság ismét virulni fog – egy egyre betegebb világban. A jövedelem fő forrása azonban nem az új hozzáadott érték lesz. Már jó ideje nem az. Hanem a rohamosan amortizálódó természeti és társadalmi tőke. Ennek látványos jeleit egyre nehezebb lesz letagadni.
Az összeomlásnak nincs forgatókönyve, se nyertesei, a valószínűsége azonban nem elhanyagolható, ha belegondolunk, milyen kibékíthetetlen ellentétek fordítják szembe egymással a szereplőket, és mennyire sérülékenyek azok az intézmények, amelyek jól-rosszul közvetíteni próbálnak köztük. Egyvalami biztosan nem folytatható: ezentúl nem használhatjuk úgy a láncfűrészt, mintha az fejsze volna, a szuperszonikus repülőgépet, mintha vitorláshajó volna.
Ha továbbra sem leszünk képesek megérteni azt, amit tudunk, azaz erkölcsi gondolkodásunk nem éri utol a technológiánkat, akkor belátható időn belül eltűnnek bolygónkról az emberhez méltó élet elemi feltételei. Félreértés ne essék, ezek kulturális feltételek – a természet pusztulása csak indikátora a gyászos folyamatnak...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.