Szerző: SZIJÁRTÓ IMRE
2020.04.26.
Érdemes megfigyelni, hogy megváltozott életünkben mi az, ami hiányzik a „régi világból”, illetve mik a fontosabb vágyaink és félelmeink, hiszen ezek a jövő politikai cselekvéséhez is utat mutathatnak.
Sejthető, hogy sokunknak hasonló dolgok jutnak eszünkbe, ha ezen töprengünk, sőt egyes vágyak és félelmek – merem feltételezni – egyetemesek minden embernél.
Féltjük magunk és mások egészségét, félünk szeretteink illetve önmagunk halálától vagy szenvedésétől. Sokan félünk az elszegényedéstől is.
Amennyiben azok közé tartozunk, akik továbbra is bejárnak dolgozni, hiányolhatjuk a biztonságos munka feltételeit, illetve a megfelelő megélhetést biztosító fizetést. Miközben sok dolgozó a biztonságra vágyik, azon kormányok és vállalatok prioritásai is nyilvánvalóvá válnak, amelyek még nem küldték haza megélhetésük biztosítása mellett az összes nem rövidtávon nélkülözhetetlen feladatot ellátó dolgozót.
A tőke zavartalan profittermelését az emberek biztonsága elé helyező elképzelések talán legtébolyultabb esete Donald Trump abbéli szándéka volt, hogy a fertőzöttek számának exponenciális növekedése ellenére húsvétig feloldja a korábban bevezetett korlátozásokat, hisz „a gyógyír nem lehet rosszabb, mint a betegség”. Republikánus megmondóemberek közben arról győzködték a lakosságot, hogy elvárható az idősektől a halál kockázatának vállalása unokáik jövendő prosperitása érdekében. A Dow Jones Ipari Átlag kiengesztelése végett bemutatandó tömeges emberáldozattól végül eltekintett az elnök. Talán valaki elmagyarázta neki, hogy ha teljesen elszabadul a vírus, akkor még lejjebb megy a szent vonal, sőt, újraválasztása is veszélybe kerülhet.
Mindenesetre lesújtó képet fest az amerikai társadalomról, hogy ilyen ötletek egyáltalán komolyan felmerülhettek– nem is beszélve azokról a későbbi történésekről, amelyeket látva az Európai hírfogyasztó leginkább abszurd színházban érezhette magát. Bejárta a sajtót például egy jelenet, amiben egy magát Thomas Jefferson szellemi örökösének képzelő tüntető torkaszakadtából üvölt platós terepjárójából az útját Tienanmen téri szabadsághősre emlékeztető módon elálló ápolóval, hogy „ha kommunizmust akarsz, menj Kínába!”. Hiába, Marx nem tévedett, amikor Hegelt kiegészítve megjegyezte, hogy a történelem ismétli ugyan önmagát, de ami először tragédia, az másodszor komédia.
Magyarországon meglepő módon a liberális sajtóban pedzegettek (ha óvatosan is) Trumpéhoz hasonló húrokat. Hont András felvetette, hogy a gazdasági válság akár a járványnál is több emberéletet követelhet. Abba persze képtelen belegondolni, hogy ez csak akkor van így, ha nem vagyunk hajlandóak a neoliberális világ dogmáit felrúgva oda allokálni a megélhetéshez szükséges – egyébként rendelkezésre álló – erőforrásokat, ahol emberi szükség mutatkozik. Például a fizetőképes ingatlanpiaci kereslet bezuhanása esetén nem maradnának üresen lakóépületek, ha nem azt kérdeznénk először, hogy melyik osztrák nyugdíjalap vagy tehetséges gázszerelő tulajdonában áll egy háztömb, hanem azt, hogy ki fázik vagy kinek kell bántalmazó partnerétől azonnal elköltöznie...
Sejthető, hogy sokunknak hasonló dolgok jutnak eszünkbe, ha ezen töprengünk, sőt egyes vágyak és félelmek – merem feltételezni – egyetemesek minden embernél.
Féltjük magunk és mások egészségét, félünk szeretteink illetve önmagunk halálától vagy szenvedésétől. Sokan félünk az elszegényedéstől is.
Amennyiben azok közé tartozunk, akik továbbra is bejárnak dolgozni, hiányolhatjuk a biztonságos munka feltételeit, illetve a megfelelő megélhetést biztosító fizetést. Miközben sok dolgozó a biztonságra vágyik, azon kormányok és vállalatok prioritásai is nyilvánvalóvá válnak, amelyek még nem küldték haza megélhetésük biztosítása mellett az összes nem rövidtávon nélkülözhetetlen feladatot ellátó dolgozót.
A tőke zavartalan profittermelését az emberek biztonsága elé helyező elképzelések talán legtébolyultabb esete Donald Trump abbéli szándéka volt, hogy a fertőzöttek számának exponenciális növekedése ellenére húsvétig feloldja a korábban bevezetett korlátozásokat, hisz „a gyógyír nem lehet rosszabb, mint a betegség”. Republikánus megmondóemberek közben arról győzködték a lakosságot, hogy elvárható az idősektől a halál kockázatának vállalása unokáik jövendő prosperitása érdekében. A Dow Jones Ipari Átlag kiengesztelése végett bemutatandó tömeges emberáldozattól végül eltekintett az elnök. Talán valaki elmagyarázta neki, hogy ha teljesen elszabadul a vírus, akkor még lejjebb megy a szent vonal, sőt, újraválasztása is veszélybe kerülhet.
Mindenesetre lesújtó képet fest az amerikai társadalomról, hogy ilyen ötletek egyáltalán komolyan felmerülhettek– nem is beszélve azokról a későbbi történésekről, amelyeket látva az Európai hírfogyasztó leginkább abszurd színházban érezhette magát. Bejárta a sajtót például egy jelenet, amiben egy magát Thomas Jefferson szellemi örökösének képzelő tüntető torkaszakadtából üvölt platós terepjárójából az útját Tienanmen téri szabadsághősre emlékeztető módon elálló ápolóval, hogy „ha kommunizmust akarsz, menj Kínába!”. Hiába, Marx nem tévedett, amikor Hegelt kiegészítve megjegyezte, hogy a történelem ismétli ugyan önmagát, de ami először tragédia, az másodszor komédia.
Magyarországon meglepő módon a liberális sajtóban pedzegettek (ha óvatosan is) Trumpéhoz hasonló húrokat. Hont András felvetette, hogy a gazdasági válság akár a járványnál is több emberéletet követelhet. Abba persze képtelen belegondolni, hogy ez csak akkor van így, ha nem vagyunk hajlandóak a neoliberális világ dogmáit felrúgva oda allokálni a megélhetéshez szükséges – egyébként rendelkezésre álló – erőforrásokat, ahol emberi szükség mutatkozik. Például a fizetőképes ingatlanpiaci kereslet bezuhanása esetén nem maradnának üresen lakóépületek, ha nem azt kérdeznénk először, hogy melyik osztrák nyugdíjalap vagy tehetséges gázszerelő tulajdonában áll egy háztömb, hanem azt, hogy ki fázik vagy kinek kell bántalmazó partnerétől azonnal elköltöznie...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.