Szerző: RADNÓTI ZOLTÁN
2020.04.07.
A vírus meghozta a bajt és a félelmet, de a baráti közelség esélyét, a vigaszt elvette tőlünk.
Rabbiként próbálok segíteni. Egy zsidó tanítás talán rávezet, mit tegyünk.
Orvosok, nővérek, az egészségügy egyéb dolgozói veszélyeztetik napról-napra az egészségüket, az életüket másokért. Fiatal, egészséges emberek óvják a náluk idősebbeket, járnak dolgozni most is. Működtetik a félelemtől és a valóságtól megdermedt országot. Ők most az elsők. Szinte minden rajtuk múlik.
És még sok-sok új hős született: bolti pénztárosok, árufeltöltők, eladók, postások, a szövegszerkesztővel és Zoommal álmodó tanárok, és mindenki, akinek a munkája emberek közelében zajlik – az emberekért. Ők tartják életben az országot.
Tehetetlennek érzem magam.
A lelkészek feladata jelenleg nem az, hogy feleljenek az egyik legaktuálisabb kérdésre, miszerint:
Isten hol van most?
Istent nem igazolnunk, hanem tanúsítanunk kell azzal, hogy azt tesszük, amit Ő vár tőlünk. Vigasztalunk, jelen vagyunk, meghallgatunk, beszélgetünk.
A járvány elleni elemi fizikai védekezés, vagyis az, hogy távol vagyunk egymástól, ki-ki bezárva legszűkebb fizikai buborékjába, a szobájába, vagy, horribile dictu, a magányába, lelkileg súlyosan roncsol.
Gondoljunk csak az egyedül élőkre. Éppen azt nem tehetjük, amit ilyenkor minden más esetben tennünk kéne: összegyűlni és bátorítani egymást.
Magányosan ünneplünk. Pedig Húsvét és Pészáh is a találkozás ünnepe. Magányosan gyászoljuk halottainkat, kiknek száma napról napra növekszik. (Miközben a zsidó hagyomány szerint még a vigasztaló gyász is szigorúan közösségi esemény.)
Magányosan aggódunk távoli szüleinkért, szeretteinkért, megélhetésünkért.
Rabbiként próbálok segíteni. Egy zsidó tanítás talán rávezet, mit tegyünk.
Orvosok, nővérek, az egészségügy egyéb dolgozói veszélyeztetik napról-napra az egészségüket, az életüket másokért. Fiatal, egészséges emberek óvják a náluk idősebbeket, járnak dolgozni most is. Működtetik a félelemtől és a valóságtól megdermedt országot. Ők most az elsők. Szinte minden rajtuk múlik.
És még sok-sok új hős született: bolti pénztárosok, árufeltöltők, eladók, postások, a szövegszerkesztővel és Zoommal álmodó tanárok, és mindenki, akinek a munkája emberek közelében zajlik – az emberekért. Ők tartják életben az országot.
Tehetetlennek érzem magam.
A lelkészek feladata jelenleg nem az, hogy feleljenek az egyik legaktuálisabb kérdésre, miszerint:
Isten hol van most?
Istent nem igazolnunk, hanem tanúsítanunk kell azzal, hogy azt tesszük, amit Ő vár tőlünk. Vigasztalunk, jelen vagyunk, meghallgatunk, beszélgetünk.
A járvány elleni elemi fizikai védekezés, vagyis az, hogy távol vagyunk egymástól, ki-ki bezárva legszűkebb fizikai buborékjába, a szobájába, vagy, horribile dictu, a magányába, lelkileg súlyosan roncsol.
Gondoljunk csak az egyedül élőkre. Éppen azt nem tehetjük, amit ilyenkor minden más esetben tennünk kéne: összegyűlni és bátorítani egymást.
Magányosan ünneplünk. Pedig Húsvét és Pészáh is a találkozás ünnepe. Magányosan gyászoljuk halottainkat, kiknek száma napról napra növekszik. (Miközben a zsidó hagyomány szerint még a vigasztaló gyász is szigorúan közösségi esemény.)
Magányosan aggódunk távoli szüleinkért, szeretteinkért, megélhetésünkért.
Nagyobb szükségünk van a világba vetett bizalomra, a hitre, mint bármikor. Három hete, lényegében egyik napról a másikra elvesztettük a közös világunkat, a helyeket, ahová közösen leülhettünk, elvesztettük az ottlét, az együttlét és a jelenlét emberi élményét.Nincs kávé, nincs mozi, nincs pizza, nincs közös röhögés, villamos után futás, nincs focimeccs, nincs közös csatangolás a gyermekeinkkel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.