Szerző: PETŐ PÉTER
2020.04.13.
Képes-e Orbán Viktor nem Fidesz-országot kormányozni? Fenyegető ellenfele-e a Facebook a sajtószabadságnak és a demokráciának? Volt-e nagyobb szabadságélményünk a karanténnál? Van-e realitása az Európai Egyesült Államok létrejöttének? Halott-e a baloldal? Szeretem-e munkám? Kiderül végre, hogy a tőke a legperverzebb közéleti szereplő? Létezik-e fontosabb közösségi történet a futballnál? Léteznek-e politikamentes szakmai döntések a politikában? Tényleg örökre megváltozik az életünk? A kérdések, amelyekre lett válaszom.
1. Képes-e Orbán Viktor nem Fidesz-országot kormányozni?
Nem.
Orbán Viktornak a hatalom megtartásához szükséges politikai képességeit lehetetlen alábecsülni. Háromszor szerzett kétharmados többséget olyan választáson, amelyen elindult az ellenzék, azaz elégségesen szabadnak ítélte a megméretést ahhoz, hogy részvételével legitimálja. A Fidesz ebben az időszakban egy brutális hatalmi gépezetet épített fel, amely irdatlan erőforrásfölényével, propagandagépezetével üzemszerűen szállította a politikai sikert.
A választási rendszer átalakítása után ehhez elégséges volt, hogy a kisebbségek versenyében magabiztosan vezessen. Hogy ez a rendíthetetlenül fennálló állapot megmaradjon, annak – nyilván az ellenzék töredezettségén és tartalmi kiürülésén kívül – kulcseleme volt az olyan politikai konfliktusok létrehozása és szinte kizárólagossá tétele, amelyekben a kormánypárt óriási többséget képes maga mögé állítani, miközben az ellenzéket az elenyésző kisebbség szószólójának a szerepébe szorítja.
A módszertan tényleg nem bonyolult: választanak egy társadalmi problémát, közéleti ügyet, amelyet nagyon gyorsan politikai konfliktussá emelnek, és elfoglalják azt az álláspontot, amelyet a választópolgárok többsége. A kreált konfliktust beemelik a nyilvánosságba, és iszonyatos kormányzati pénzek elköltésével szinte kitakarnak vele mindent. Ennek forgatókönyvét leghosszabb ideig és legsikeresebben a menekültügyben láttuk. Erre a logikára épült volna a járvány által félbeszakított börtönbizniszes sztori is. Ezeknek a helyzeteknek az a kulcsa, hogy az ellenzék nem tudja vagy akarja elkerülni a szerepvállalást, és vélt morális felelőssége és emberi jogi elkötelezettsége miatt automatikusan válik a kisebbség szószólójává. Így köt ki a fideszes stratégiában és beszédben a magyar emberekkel szemben, a migránsok vagy éppen a bűnözők oldalán.
E politikai stratégia alkalmazása önmagában nem feszít szét morális korlátokat, a Fidesz azonban nem elégszik meg a használatával, hanem harci lázában a gyűlöletkeltésig tolja a módszert.
A veszélyhelyzet viszont megteremtette a lehetőségét annak, hogy kiderüljön, a Fidesznek van-e akarata ahhoz, hogy a rendkívüli helyzetben rendkívüli politikát folytasson, azaz kilépjen a megszokott politikai logikájából.
Voltak érvek e döntés mellett és ellen egyaránt.
Orbán Viktor maga hasonlította folyton háborúhoz a kialakult helyzetet, azaz érdemi lehetőségnek tűnt, hogy a járványt olyan kivételes eseménynek tekinti, amikor a nemzeti egység megteremtése érdekében meg kell osztani a felelősséget és a válságkezelést az ellenzékkel.
Ha erről az erkölcsi emeletről a reálpolitika földszintjére csattogunk le, ugyanez a lehetőség nyitott marad. Lehetséges forgatókönyv volt, hogy Orbán túl súlyosnak ítéli az egészségügyi kihívást, beláthatatlannak a gazdasági következményeket, ezért elfogad bizonyos kompromisszumokat, bevonja az ellenzéket a munkába, szétteríti a felelősséget.
Ám ezt az elképzelést hamar beárazta, hogy Gulyás Gergely már arról beszélt, az ellenzék egy része a vírusnak szurkol. A felhatalmazási törvény szavazásánál már egyértelműen arra játszottak Orbánék, hogy a narratívájukhoz előállítsanak egy járvánnyal összefüggő szavazást, amelyen az ellenzék nemet mond. Ezután indulhatott a sztori arról, hogy az ellenzék felelőtlen, és persze – a magyar emberekkel szemben – a koronavírus oldalán áll. Hogy aztán a legszomorúbb eseményekkel is tovább írják sztorijukat, mint teszik azt azzal, hogy a Pesti úti idősotthonban történteket teljes mértékben Karácsony Gergely felelősségeként mesélik el, ezzel bizonyítva újra alkalmatlanságát, a tények összessége mellett olyan logikai bukfencekkel sem törődve, minthogy ennek alapján az állami fenntartású kórházakban, intézményekben történt tragikus esetekért meg egy az egyben Orbán Viktorhoz társulna a felelősség egésze.
Az nem kérdés, hogy a járvány intenzív időszakában a kormány népszerűségi és bizalmi csúcsokat érhet el, így van ez minden országban, természetes, hogy a cselekvő számíthat az emberek többségének támogatására. Jellemző, hogy még a történelmi összeomlást produkáló Olaszországban is hatékonynak ítélik az intézkedéseket, a válaszadók 46 százaléka egyenesen úgy találta, Itália jobban jár el, mint a többi európai ország.
A politikai támogatottság mértéke nem is most, hanem az egészségügyi kockázatok csökkenése, a gazdasági nehézségek növekedése idején lesz érdekes.
Ezt pontosan annyira tudja Orbán, mint azt: a válság lehetőség. És ebből a szempontból politikai racionalitása szinte biztosan jól működött. Noha elsőre a felelősségterítés észszerűbb megoldásnak tűnt, most már úgy látom, igazabb az a nézet, hogy hiába vonta volna be a kormány a válságkezelésbe az ellenzéket, az esetleges kudarc politikai árát úgyis neki kellett volna megfizetnie, miközben a sikeren osztozkodnia kellett volna.
Ebben a döntési helyzetben Orbán a karakterének megfelelő, politikailag racionális döntést hozta: bízott magában, és mindent feltett egy lapra...
Orbán Viktornak a hatalom megtartásához szükséges politikai képességeit lehetetlen alábecsülni. Háromszor szerzett kétharmados többséget olyan választáson, amelyen elindult az ellenzék, azaz elégségesen szabadnak ítélte a megméretést ahhoz, hogy részvételével legitimálja. A Fidesz ebben az időszakban egy brutális hatalmi gépezetet épített fel, amely irdatlan erőforrásfölényével, propagandagépezetével üzemszerűen szállította a politikai sikert.
A választási rendszer átalakítása után ehhez elégséges volt, hogy a kisebbségek versenyében magabiztosan vezessen. Hogy ez a rendíthetetlenül fennálló állapot megmaradjon, annak – nyilván az ellenzék töredezettségén és tartalmi kiürülésén kívül – kulcseleme volt az olyan politikai konfliktusok létrehozása és szinte kizárólagossá tétele, amelyekben a kormánypárt óriási többséget képes maga mögé állítani, miközben az ellenzéket az elenyésző kisebbség szószólójának a szerepébe szorítja.
A módszertan tényleg nem bonyolult: választanak egy társadalmi problémát, közéleti ügyet, amelyet nagyon gyorsan politikai konfliktussá emelnek, és elfoglalják azt az álláspontot, amelyet a választópolgárok többsége. A kreált konfliktust beemelik a nyilvánosságba, és iszonyatos kormányzati pénzek elköltésével szinte kitakarnak vele mindent. Ennek forgatókönyvét leghosszabb ideig és legsikeresebben a menekültügyben láttuk. Erre a logikára épült volna a járvány által félbeszakított börtönbizniszes sztori is. Ezeknek a helyzeteknek az a kulcsa, hogy az ellenzék nem tudja vagy akarja elkerülni a szerepvállalást, és vélt morális felelőssége és emberi jogi elkötelezettsége miatt automatikusan válik a kisebbség szószólójává. Így köt ki a fideszes stratégiában és beszédben a magyar emberekkel szemben, a migránsok vagy éppen a bűnözők oldalán.
E politikai stratégia alkalmazása önmagában nem feszít szét morális korlátokat, a Fidesz azonban nem elégszik meg a használatával, hanem harci lázában a gyűlöletkeltésig tolja a módszert.
A veszélyhelyzet viszont megteremtette a lehetőségét annak, hogy kiderüljön, a Fidesznek van-e akarata ahhoz, hogy a rendkívüli helyzetben rendkívüli politikát folytasson, azaz kilépjen a megszokott politikai logikájából.
Voltak érvek e döntés mellett és ellen egyaránt.
Orbán Viktor maga hasonlította folyton háborúhoz a kialakult helyzetet, azaz érdemi lehetőségnek tűnt, hogy a járványt olyan kivételes eseménynek tekinti, amikor a nemzeti egység megteremtése érdekében meg kell osztani a felelősséget és a válságkezelést az ellenzékkel.
Ha erről az erkölcsi emeletről a reálpolitika földszintjére csattogunk le, ugyanez a lehetőség nyitott marad. Lehetséges forgatókönyv volt, hogy Orbán túl súlyosnak ítéli az egészségügyi kihívást, beláthatatlannak a gazdasági következményeket, ezért elfogad bizonyos kompromisszumokat, bevonja az ellenzéket a munkába, szétteríti a felelősséget.
Ám ezt az elképzelést hamar beárazta, hogy Gulyás Gergely már arról beszélt, az ellenzék egy része a vírusnak szurkol. A felhatalmazási törvény szavazásánál már egyértelműen arra játszottak Orbánék, hogy a narratívájukhoz előállítsanak egy járvánnyal összefüggő szavazást, amelyen az ellenzék nemet mond. Ezután indulhatott a sztori arról, hogy az ellenzék felelőtlen, és persze – a magyar emberekkel szemben – a koronavírus oldalán áll. Hogy aztán a legszomorúbb eseményekkel is tovább írják sztorijukat, mint teszik azt azzal, hogy a Pesti úti idősotthonban történteket teljes mértékben Karácsony Gergely felelősségeként mesélik el, ezzel bizonyítva újra alkalmatlanságát, a tények összessége mellett olyan logikai bukfencekkel sem törődve, minthogy ennek alapján az állami fenntartású kórházakban, intézményekben történt tragikus esetekért meg egy az egyben Orbán Viktorhoz társulna a felelősség egésze.
Az nem kérdés, hogy a járvány intenzív időszakában a kormány népszerűségi és bizalmi csúcsokat érhet el, így van ez minden országban, természetes, hogy a cselekvő számíthat az emberek többségének támogatására. Jellemző, hogy még a történelmi összeomlást produkáló Olaszországban is hatékonynak ítélik az intézkedéseket, a válaszadók 46 százaléka egyenesen úgy találta, Itália jobban jár el, mint a többi európai ország.
A politikai támogatottság mértéke nem is most, hanem az egészségügyi kockázatok csökkenése, a gazdasági nehézségek növekedése idején lesz érdekes.
Ezt pontosan annyira tudja Orbán, mint azt: a válság lehetőség. És ebből a szempontból politikai racionalitása szinte biztosan jól működött. Noha elsőre a felelősségterítés észszerűbb megoldásnak tűnt, most már úgy látom, igazabb az a nézet, hogy hiába vonta volna be a kormány a válságkezelésbe az ellenzéket, az esetleges kudarc politikai árát úgyis neki kellett volna megfizetnie, miközben a sikeren osztozkodnia kellett volna.
Ebben a döntési helyzetben Orbán a karakterének megfelelő, politikailag racionális döntést hozta: bízott magában, és mindent feltett egy lapra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.