Szerző: SZUKITS REZSŐ
2020.04.02.
… „a látszat még az igazságot is legyőzi” (Platón)
A tömegpánikkal szemben nincs járható út.
A tömegpánik, akkor is káros, ha valós veszély váltja ki.
Az autóból csak a lábait látom. Megállok. Hanyatt fekszik. Mozdulatlan. Arca sebes. Mintha a szája is véres lenne. Csak éleszteni ne kelljen! Alkalmatlan vagyok. Rettegek a gondolattól. Nyomkodni a -talán halott- mellkasát. Nekem ez nem hiányzik. Tudom, hogy megteszem. Sajnálom. Nem vagyok hős. Nem merek gyáva lenni. Hányinger kerülget. Elnyomom. Odalépek hozzá, és óvatosan mellkasára teszem a kezem. Még mindig undorodom. Ötven körüli férfi. Kissé ápolatlan. Kinyitja a szemét. Tekintetnek régen örültem ennyire. Aztán felül. -Részeg vagyok- mondja -Ezek régi sérülések- teszi hozzá. Nem hívok mentőt. Sokba kerülne Neki. Visszafekszik a napsütötte járdaszél füvébe, szemét lehunyja, arcán békés mosoly. Az egészségügy túlterhelt.
Esténként a lakótelep erkélyeit az orvosi helytállást tapssal éltetők lepik el. A kézen keletkezett aggasztóan piros foltról az orvos fotót kér, mentőszirénát napok óta nem hallani, a kórházak igazgatását katonák vették át, belépés előtt a kapuban szűrik az érkezőt, vizsgálatok, kezelések elhalasztva, beteglátogatás nincs, aki lázas, az nem mehet be. Lázát orvosának jelentő páciens telefonos jó-tanácsot kap, meg valamilyen „talán az” kórképet szedjen izét… Fóliázott ablakú patikák, fóliázott gyógyszerészek, fóliázott közegészségügy katonai parancsnokság alatt.
Hipermarket. Bolt, ahol minden kapható, elektromos tűzhelytől, Split klímáig; zabpehelytől az álom ízű csokiig minden, és akad még különleges minőségű whisky is. Liszt nincs, vécépapír van. Újra van. A boltokból eltűntek a hatalmas papírcsomagot cipelő asszonyok. Minden ágy alja meg a spájz tele. Ott vécépapír és liszt uralja a teret. Pékárú bőséges, lisztes-polc üres. Két hete üres. Boldog jövő előtt állnak a molyok (Ephestia kuehniella-k). Rövidesen lisztmolyokra csapó tenyerek hangjára ébrednek későn kelő gyerekek. Anya elfojtott káromkodása jelzi: „Megint elrepült.” Liszmolyilag vizsgálva boldog a jövő. Tündérilona még két hétig süti házi kenyerünk, aztán „Ne szarj be!” jeligére hirdetést adunk fel: Lisztet, ágy alól is féláron veszünk. Dőlni fog a liszt, hetente kell fél kiló. Reméljük, hogy úgy cseng le a nem létező pánik, mint a szüreti hasmenés. Először az is nagyot fröccsen.
Nincs tömeg, polcok tele. Többnyire idős férfiak tét-lábolnak, egyik kezükben cédula, másikban telefon. A pénztárban ülnek korunk hősei, a pénztárosok: Nincs fólia, kesztyű és álarc, ám van naponta több száz vevő. Rakják az árut, veszik a pénzt. Érdemes lenne vizsgálni, közülük hányan lesznek betegek. Ez nem a lefóliázott egészségügy, ez az élet, ami megy tovább; ez nem autógyártás, ez az élet, ami megy tovább. A baj azzal van, ami nem megy...
A tömegpánik, akkor is káros, ha valós veszély váltja ki.
Az autóból csak a lábait látom. Megállok. Hanyatt fekszik. Mozdulatlan. Arca sebes. Mintha a szája is véres lenne. Csak éleszteni ne kelljen! Alkalmatlan vagyok. Rettegek a gondolattól. Nyomkodni a -talán halott- mellkasát. Nekem ez nem hiányzik. Tudom, hogy megteszem. Sajnálom. Nem vagyok hős. Nem merek gyáva lenni. Hányinger kerülget. Elnyomom. Odalépek hozzá, és óvatosan mellkasára teszem a kezem. Még mindig undorodom. Ötven körüli férfi. Kissé ápolatlan. Kinyitja a szemét. Tekintetnek régen örültem ennyire. Aztán felül. -Részeg vagyok- mondja -Ezek régi sérülések- teszi hozzá. Nem hívok mentőt. Sokba kerülne Neki. Visszafekszik a napsütötte járdaszél füvébe, szemét lehunyja, arcán békés mosoly. Az egészségügy túlterhelt.
Esténként a lakótelep erkélyeit az orvosi helytállást tapssal éltetők lepik el. A kézen keletkezett aggasztóan piros foltról az orvos fotót kér, mentőszirénát napok óta nem hallani, a kórházak igazgatását katonák vették át, belépés előtt a kapuban szűrik az érkezőt, vizsgálatok, kezelések elhalasztva, beteglátogatás nincs, aki lázas, az nem mehet be. Lázát orvosának jelentő páciens telefonos jó-tanácsot kap, meg valamilyen „talán az” kórképet szedjen izét… Fóliázott ablakú patikák, fóliázott gyógyszerészek, fóliázott közegészségügy katonai parancsnokság alatt.
Hipermarket. Bolt, ahol minden kapható, elektromos tűzhelytől, Split klímáig; zabpehelytől az álom ízű csokiig minden, és akad még különleges minőségű whisky is. Liszt nincs, vécépapír van. Újra van. A boltokból eltűntek a hatalmas papírcsomagot cipelő asszonyok. Minden ágy alja meg a spájz tele. Ott vécépapír és liszt uralja a teret. Pékárú bőséges, lisztes-polc üres. Két hete üres. Boldog jövő előtt állnak a molyok (Ephestia kuehniella-k). Rövidesen lisztmolyokra csapó tenyerek hangjára ébrednek későn kelő gyerekek. Anya elfojtott káromkodása jelzi: „Megint elrepült.” Liszmolyilag vizsgálva boldog a jövő. Tündérilona még két hétig süti házi kenyerünk, aztán „Ne szarj be!” jeligére hirdetést adunk fel: Lisztet, ágy alól is féláron veszünk. Dőlni fog a liszt, hetente kell fél kiló. Reméljük, hogy úgy cseng le a nem létező pánik, mint a szüreti hasmenés. Először az is nagyot fröccsen.
Nincs tömeg, polcok tele. Többnyire idős férfiak tét-lábolnak, egyik kezükben cédula, másikban telefon. A pénztárban ülnek korunk hősei, a pénztárosok: Nincs fólia, kesztyű és álarc, ám van naponta több száz vevő. Rakják az árut, veszik a pénzt. Érdemes lenne vizsgálni, közülük hányan lesznek betegek. Ez nem a lefóliázott egészségügy, ez az élet, ami megy tovább; ez nem autógyártás, ez az élet, ami megy tovább. A baj azzal van, ami nem megy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.