NÉPSZAVA
Szerző: MARGÓCSY ISTVÁN
2020.04.18.
Hányszor tétetik fel a kérdés, társaságilag, szakmailag, politikailag: mondja meg már végre valaki véglegesen, jó író volt-e Esterházy? Vagy másképpen fogalmazva: kinek az irodalmi értékelésében, ítéletében lehet megbízni, kinek lehet (vagy kell) hinni, ha egy író, egy mű, egy életmű éles viták kereszttüzébe került? Hiszen mindnyájan tapasztaljuk: Esterházy már pályakezdése, kora ifjúkora óta központi szerepet foglalt el az irodalmi életben, sikere lett itthon és a külföldi irodalmi életben, műveinek széles körű elismertsége és olvasottsága alakult ki – ám a magyar irodalmi élet politikai meghasonlottsága okán állásfoglalásai és sikerei olyan támadásokat is magukra rántottak, amelyek „tisztán” irodalmi érdemeit is semmisnek tekintették. Ím, az a kritikus is, aki az ifjú Esterházyt barátjának tekintette, s aki hajdan, a szocialista kultúrpolitika támadásaival szemben lángoló védiratot publikált Esterházy védelmében, most, hogy pályája utolsó évtizedeiben jobboldalivá képezte át magát, politikailag nem szűnik Esterházyt gyalázni, sőt legújabban már szépírói érdemeit is radikálisan kétségbe vonta. Nagy dicséret egyfelől, tökéletes elutasítás másfelől – s az olyan olvasó, aki nem az irodalmi élet belviszályai, hanem a művek felől kívánna tájékozódást nyerni, bizonyára felteszi a kérdést: valóban ennyire önkényesnek és bizonytalannak kell-e lennie az irodalmi értékelésnek? Persze ne feledjük: az irodalom történetének minden pillanatában nagyon éles volt az értékelések eltérése. Az iskolában úgy tanultuk (ma már nem biztos, hogy továbbra is így fogják tanítani), hogy a XX. század elejének irodalma Ady és a Nyugat jegyében bontakozott ki (ismeretes a szép mítosz: mikor egy Ady-vers megjelent, Pesten még a villamosok is megálltak örömükben…); ám azt nem tanultuk, hogy az akkori miniszterelnök, a nagyműveltségű Tisza István minderről úgy nyilatkozott: Ady és a Nyugat csak levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében (ahol akkoriban a legfuttatottabb költők azok voltak, akiknek mára a neve is csak a lexikonokban található: Kozma Andor, Szabolcska Mihály, Vargha Gyula, Bárd Miklós…). A húszas években már nyíltan vitatták a „kettészakadt irodalom” problémáit: a hivatalos kultúrpolitika nem tudott mit kezdeni a születő irodalom radikalitásával, akár az avantgárdot, akár a népi irodalmat illetően, s az irodalmi élet oly szakadékossá vált, hogy mikor a PEN Club képviseletében Kosztolányi Dezső kitüntette Móricz Zsigmondot és Krúdy Gyulát, a tagság jó része kilépett, arra hivatkozva, hogy ily destruktív és hazafiatlan írókkal nem vállalhatnak semminemű közösséget.
De láthatunk példát a történeti váltásra is: mikor a nyolcvanas években Illyés Gyula meghalt, az irodalmi élet úgy gyászolta, mintha a magyar nemzet irodalmi fejedelme, jó pásztora, törzsfőnöke távozott volna el – s épp mostanában jelent meg az önmagát nemzeti elkötelezettségűnek nevező irodalomtörténész tollából a hatalmas könyv, amely Illyéstől – tökéletesen méltánytalanul – minden érdemet megtagad, Illyést egy meglehetősen középszerű, kétkulacsos és mindenekelőtt kommunista költőnek tekinti, az Egy mondat a zsarnokságról c. verset pedig egyszerűen aljas, sőt emberileg is teljesen hiteltelen versnek állítja. Úgy látszik, az irodalmi értékelést mindig is erőteljesen befolyásolta a politika – hogy kit tekintsünk nemzeti irodalmi panteonunk vezető figuráinak, azt politika nélkül már eleink sem tudták vagy akarták elképzelni.
Márpedig irodalmi kánonokra mindig is szükség volt és van – azt, hogy mit szeretünk, mit értékelünk az irodalomban, nem egyszerűen szívünk vagy eszünk dönti el, hanem elsősorban szocializációnk: azt tekintjük jó irodalomnak, amit az iskolában megtanultunk, amit szüleinktől, környezetünktől átvettünk – már a „legtisztább” esztétikai ízlésünk is úgy alakul ki, hogy környezetünk mintáit vesszük át és követjük, s csak később próbáljuk, annyira, amennyire lehetséges, a „magunk képére” formálni. Az iskolai kánonok hatása azóta, hogy az 1870-es években rögzítették, mit és hogyan is kell irodalmunkról gondolnunk, beláthatatlanul nagy – gondoljuk csak meg, hogy az iskolai tanterv nagy vonalaiban ma is olyan stratégiát javall, mint százötven évvel ezelőtt: nyilván ennek következménye, hogy, sajnos, még a nemrég lefolytatott „Nagy Könyv” vetélkedő is az iskolában sulykolt Egri csillagokat hozta ki győztesként. Az iskolákat pedig, amióta minden iskolát állami felügyelet alá helyeztek, mindig is a politika irányította és felügyelte – az iskolai tananyag kánonát mindig az aktuális kultúrpolitika határozta meg: azokat az írókat tanították és népszerűsítették, akiknek életműve révén valamely politikai haszon vagy befolyás volt remélhető. Emlékezzünk a szocialista korszak érettségi tételeire „mai magyar irodalomból”: bizonyára nem kevesen emlékeznek még, hogy egykor Darvas József vagy Dobozy Imre, jobb esetben Váci Mihály volt kinevezve a kortárs magyar irodalom vezető képviselőjének.
ITT OLVASHATÓ
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.