Szerző: M. NAGY MIKLÓS
2020.04.25.
A Minszkben élő Alekszijevics a szovjet és poszt-szovjet térség talán leghíresebb élő szerzője, az egymást váltó diktatúrák szókimondó kritikusa, aki 2015-ben kapott irodalmi Nobel-díjat. Hosszú nyugati emigráció után 2011-ben költözött vissza Belaruszba. Legismertebb művei a Csernobili ima című riportkötet, amely az atomkatasztrófa szemtanúival készített interjúk alapján mutatja be Csernobil hatását, és a Szovjetunió afganisztáni háborújáról szóló Fiúk cinkkoporsóban. Az interjút az írónő magyar kiadója és Utolsó tanúk. Gyermekként a második világháborúban című, magyar nyelven 2017-ben megjelent kötetének fordítója, M. Nagy Miklós készítette.
Orosz nyelven beszélgetünk, és nem beszélgethetnénk ezen a nyelven, ha gyerekkoromban a magyar iskolákban nem lett volna kötelező az orosz nyelv tanulása. Belorusz íróként miért orosz nyelven ír? És milyen a viszonya ehhez a nyelvhez? Mellesleg ez, hogy „belorusz író”, talán nem is egészen pontos meghatározás…
Tudja, a belorusz nyelv helyzete nagyon nehéz. Az iskolákban is, az egyetemeken is, mindenhol orosz nyelven folyik az oktatás nálunk. És még a faluban is, ahol felnőttem – a szüleim egyébként tanárok voltak, apám történelmet tanított, anyám idegen nyelvet –, otthon oroszul beszéltünk. A Nobel-díj átvételekor mondott beszédemben úgy fogalmaztam, hogy három otthonom van: Belarusz – mert apám belorusz, és ott éltem le az életemet (leszámítva azt a tíz évet, amit emigrációban töltöttem), Ukrajna, azaz édesanyám hazája (nagyon szerettem az ukrán nagymamámat, és Ukrajnában is születtem) és természetesen az orosz kultúra – ez a harmadik otthonom, a harmadik hazám. Ami pedig a belorusz kultúrát illeti… hát, hogy is mondjam… ha nem lennének olyan írók, akik nagy hatással voltak rám, mint például Dosztojevszkij, Csehov, vagy olyan filozófusok, mint Fjodorov, Ciolkovszkij, akkor nem írhattam volna meg a könyveimet. Természetesen az orosz kultúra gazdagsága tette számomra lehetővé, hogy bizonyos problémák mélyére hatoljak… Nem is beszélve arról, hogy majdnem negyven éven át egy utópia történetét írtam. Mind az öt könyvem a „vörös birodalomról” szól: a kezdetétől a bukásáig. Ez a birodalom orosz nyelven beszélt. Beutaztam ezt az egész hatalmas országot: és Alma-Atiban, Taskentben, Kijevben, Üzbegisztánban, Minszkben – mindenhol oroszul beszéltek velem. Ez volt a bolsevizmus nyelve, az utópia nyelve – és ugyanakkor egy nagy kultúra nyelve is...
Tudja, a belorusz nyelv helyzete nagyon nehéz. Az iskolákban is, az egyetemeken is, mindenhol orosz nyelven folyik az oktatás nálunk. És még a faluban is, ahol felnőttem – a szüleim egyébként tanárok voltak, apám történelmet tanított, anyám idegen nyelvet –, otthon oroszul beszéltünk. A Nobel-díj átvételekor mondott beszédemben úgy fogalmaztam, hogy három otthonom van: Belarusz – mert apám belorusz, és ott éltem le az életemet (leszámítva azt a tíz évet, amit emigrációban töltöttem), Ukrajna, azaz édesanyám hazája (nagyon szerettem az ukrán nagymamámat, és Ukrajnában is születtem) és természetesen az orosz kultúra – ez a harmadik otthonom, a harmadik hazám. Ami pedig a belorusz kultúrát illeti… hát, hogy is mondjam… ha nem lennének olyan írók, akik nagy hatással voltak rám, mint például Dosztojevszkij, Csehov, vagy olyan filozófusok, mint Fjodorov, Ciolkovszkij, akkor nem írhattam volna meg a könyveimet. Természetesen az orosz kultúra gazdagsága tette számomra lehetővé, hogy bizonyos problémák mélyére hatoljak… Nem is beszélve arról, hogy majdnem negyven éven át egy utópia történetét írtam. Mind az öt könyvem a „vörös birodalomról” szól: a kezdetétől a bukásáig. Ez a birodalom orosz nyelven beszélt. Beutaztam ezt az egész hatalmas országot: és Alma-Atiban, Taskentben, Kijevben, Üzbegisztánban, Minszkben – mindenhol oroszul beszéltek velem. Ez volt a bolsevizmus nyelve, az utópia nyelve – és ugyanakkor egy nagy kultúra nyelve is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.