Szerző: SPIRÓ GYÖRGY
2020.03.15.
Egy-egy nagy esemény sok évszázadig nyomot hagy a nemzet történelmében; ilyen volt nekünk 1848-49 és 1956, és több ekkora erőfeszítés nem is történt. A kiegyezés után alapított és kiépült városok arculatán és a folyók szabályozottságában máig látható, mit köszönhetünk a szabadságharcnak, amelynek akkor is a haszonélvezői vagyunk, ha nem tanítják, ha eltagadják vagy hazudoznak róla. Ugyanez mondható el az 56-os felkelésről is: minden jót, ami hat és fél évtized alatt a rengeteg rossz között történt velünk, a felkelőknek köszönhetünk.
Március 15-ét persze hamarosan ugyanúgy pogrom követte, mint Buda török alóli felszabadítását; a fontolva vagy sietősebben haladó magyarok közötti gyűlölség akkora volt, mint nagy társadalmi változások alkalmával mindenütt lenni szokott; akadtak hűek, akadtak árulók; voltak gyávák, lettek hősök; a magyar parlament pártjai ugyanúgy torzsalkodtak, mint bárhol másutt, és akadtak, akik nagy vagyonokat loptak össze, például a Zichy-kincseket. Kossuth, a nagy szónok Debrecenben úgy jelentette be a Habsburgok trónfosztását, hogy a képviselőház nem is szavazhatott róla, ami nem feltétlenül volt szerencsés lépés abban a pillanatban. Ugyancsak Kossuth közvetlenül a vereség előtt felajánlotta a magyar koronát a cárnak; rossz belegondolni, mi történt volna, ha a cár elfogadja. Az ország vezetésének legplasztikusabb képét Jókai festette meg korabeli naplójában, 1980-ban merték csak kiadni először, de a MEK honlapján szerencsére hozzáférhető; a nagy mesemondó ebben a művében végig igazat mondott.
Nem az úgynevezett történelmet kell tanítani, nem évszámokat, neveket, életrajzokat, hanem a nagy írók legszellemesebb műveit; nem győzöm ismételni: Jókai 48-49-es naplóját és Mikszáth Jókai-életrajzát tessék tanítani a középiskolában. Az aradi vértanúk közül sokan egyetlen szót sem tudtak magyarul, úgy harcoltak a magyar szabadságért (a vezényleti nyelv a német maradt). Több forgott kockán számukra, mint a magyar függetlenség: a szabadság mint olyan. Görgei, tudjuk, nem volt áruló. Damjanich, az egyik legnagyszerűbb katonánk – ő is aradi vértanú – szintén nem tudott magyarul, a szerbeknek szerbül üzente, hogy az írmagjukat is ki akarja irtani, és ő, a szolnoki áttörés hőse Szenttamásnál a modern kor első etnikai vérengzését rendelte el, amelyre a szerbek hasonlóképp válaszoltak, és ennek a szörnyűségnek a második világháborúban borzalmas következményei lettek. Ugyanez történt Erdélyben, az országgyűlés hiába igyekezett vonakodva helyrehozni. A szabadságharcot a társadalmi egyenlőség eszméje mellett elsősorban a nacionalizmus, a felvilágosodást követő új világvallás mozgatta, a polgári nemzeti eszme első látványos harcát vívták ekkor Európában, és nálunk tartott a legtovább. Vallásalapító korszak volt ez mindenképpen, az 1840-es években alapították a bahaizmust, a mormon vallást, az internacionalista kommunizmust, a lengyelek pedig a towianizmust, és nem volt még világos, hogy a meggyengült egyházak és az országhatárokat alig ismerő feudalizmus helyére lépő nemzetállami eszme, a nacionalizmus lesz a legerősebb. Amiért azonban ez a nagy háború, amelyben a magyarság és a magyarrá váló nemzetiségek legkülönbözőbb társadalmi rétegei részt vettek, igazán jelentős: ekkor harcolják ki eleink a jogegyenlőséget, ekkor szüntetik meg a jobbágyságot, ekkor hirdetik ki a felekezetek igazi egyenlőségét, ekkor választják szét a vallást és az államot, ekkor teszik lehetővé a világi közoktatás kiépítését, és – elkésve, máig megvalósítatlanul – ekkor merül fel először a Duna-menti népek egyesítésének gondolata. A megtorlás ugyanolyan rettenetes, mint 56 után, és Ferenc József, a gyilkos, akit a magyarok majd Ferenc Jóska néven domesztikálnak maguknak, ugyanúgy kénytelen kiegyezni, mint Kádár, aki kacsintgatni fog a népnek a tévé képernyőjén. A Bach-korszakot kevesen merték ábrázolni, Madách szatírája, A civilizátor nálunk csaknem egyedül áll (a környező népek írói bátrabban ábrázolták e prekafkai világot). A kialakuló magyar polgárság úgy tett, mintha mindenáron feledni akarna, akárcsak 1957-ben, és két és fél hónappal az aradi kivégzések után önfeledten tódult a pesti Nemzeti Színház súlyosan mellébeszélő bohózatának a bemutatójára, a címe Liliomfi, népszerűségét a Bánk bán vagy Az ember tragédiája azóta sem képes lepipálni. Mégis lett kiegyezés, és vele európai léptékű fejlődés néhány évtizedig, máig ebből élünk...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.