KAMPEC DOLORES CI. – LEGYÉL HÜLYE

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2020.03.07.

Miután a várakozás értelmetlenségéről kicserélték az összes létező eszmét, José Arcadio, Florentino, valamint Béla, ideje volt az álmok mezejéről visszatérni a másik álomba, amit valami tévedés folytán valóságnak neveztek, és mégis mézeskalács szaga volt, meg kakaó. Ki érti ezt, hogy éltes emberek, komoly regényhősök, szerelmes meg hadvezér férfiak, és pláne Béla kakaóillatú a kocsma udvarán, ahol is jó eséllyel maximum cefre, okádás vagy vizelet szaga lehetne, de nem, neki édeskés párája van, mutatva azt, hogy épp készül elillanni a valóságból megint, csak még nem tudja, milyen vidékre is.

A bádogbános megkongatta a templom harangját, nem hívogatva, nem figyelmeztetve, térítési szándékkal, hanem csak úgy megszokásból, hogy beterítse a fém hangjával a falut, a kukoricást, a temetőt, mögötte a cafatokban lógó óriásplakátokkal, hogy visszapattanjon aztán a hang a horizontot megülő dombokról, mutatva a létezés határait és a kilátásokét meg reményekét úgyszintén. A templomtoronytól a dombig és vissza, idáig terjedt a falu élete, és ez nem volt tágasnak nevezhető, de emberléptékűvé tehető lett volna, másképpen is láthatták volna a csillagokat, és mégse látták.

Lehetett volna, mégsem az lett. Mégis, a nagyobb gond az volt, hogy azt sem tudták, mi is lehetett volna, ami aztán nem lett, így azt sem tudták, hogy hiányozhatna valami, ha nem tudhatták, mi hiányzik. Vasárnap húst klopfolunk, misére megyünk, köznapokon zakatolunk traktorunkkal, imádkozunk, szaporodunk berúgunk, mi kell még, mi is kellhetne? Na, ugye, hogy semmi se. Viszont, hogy a föld lapos-e vagy kerekded, ahogyan a hitetlenek tanítják, az sem tudható, a dombtól nem látni rendesen, Isten hogyne lenne, ha minduntalan megver bennünket, és a talpaink is egymásra lépnek...

ITT OLVASHATÓ