HOGYAN TETSZIK GONDOLNI, ORBÁN VIKTOR BÁCSI?

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: TÓTH ILONA
2020.03.24.

Sok ezer gyerek nevében írom ezt a levelet. Ők nagyjából olyan sorsot élnek, mint én és a családom. Kedves miniszterelnök bácsi! Magdolna a nevem. A szüleim Magdikának, az osztálytársaim Magdusnak szólítanak. Egy kis faluban lakom, annak is a szegény során. Bölcsődébe és óvodába nem jártam, mert az nagyon messze van tőlünk. Iskola sincs a közelben, csak sok-sok kilométerre. Amikor hatéves lettem, a szüleim annak rendje és módja szerint beírattak az első osztályba. Abból az életből kerültem be, amiből nem sok jó jutott eddig nekem és a családomnak sem. Annak nagyon örültem, hogy végre én is megtanulok írni és olvasni. Nehezen ment, mert gyakran éhesen, sokat fázva, legyengülten a vizes házunkból keltem útra mindennap.

Munkanélküli apukámmal, anyukámmal, a testvéreimmel két pici szobában élünk. Szeretetből csak-csak jut, de azt is gyakran kikezdi a nincs. Apukám néha elmegy dolgozni, ha van hová, aztán amikor hazajön, kezdődik a vita: – Csak ennyi pénzt hoztál? – Neked semmi nem elég? Az én álmaim az angyalokról szólnak, nem a valós vágyaimról.

Egyáltalán nincs jó kedvem, szomorú vagyok, csak ülök az osztályteremben. Abban az úri osztályban, amelyikben mosolyogva kellene mindennap beállni a tornasorba: nyizge alacsonyként, utolsóként. Az osztályfőnököm nagyon sokat segít, de az a véleménye, hogy az én sorsomat nem rajta kell számon kérni. Az apukám ezt meg szokta erősíteni, azt mondja, hogy ez a luxusban élő hatalmasok felelőssége is.

Elég jól megtanultam írni, olvasni, de már régen eltűnt számomra az iskola varázsa. Ezért gyakran előfordul, hogy nem is megyek, illetve sokszor csak azért, mert ott kapok ebédet. A tanárok mindig kedvesek hozzám, próbálják elsimítani a napi összetűzéseket. Persze, hogy tanulok, annyit, amennyi a szürkületig belém megy. Soha nem voltam még különórán, soha nem jutott arra pénze a szüleimnek, hogy ezért fizessenek. Pedig nagyon szeretnék megtanulni teniszezni, lovagolni, de sajnos, erre semmi esélyem nincs.

Az a nagyon nagy bajom, Orbán bácsi, hogy nekem pontosan úgy kell élnem, ahogyan a többi megalázott gyereknek. Sehogy. Nyolcadik osztályos vagyok, szeretnék továbbtanulni. Mindig azt mondja az apukám, csak vergődjek el valahogyan az általános iskola végére, aztán tanuljak szakmát. Mindenképpen, mert mifelénk talán csak így lehet valahogyan munkához jutni. Vagy egy jó szakmával elmenni külföldre. Én nem akarok tizenhat évesen az utcára kerülni, és rám ne mondja senki, hogy lusta disznó vagyok. Mert ránk, szegényekre, ezt nagyon hirtelen kimondják az emberek.

Orbán Viktor bácsi, nálunk csak apukámnak van telefonja, nem is okos, mármint a telefon. Most, hogy itt van az országban a vírus, tessék mondani, mit csináljak. A faluban a fatelepes bácsi adott nekünk egy elég régi laptopot, de azért működik. A tesóm ebben spéci. Igen, de hárman vagyunk rá, tessék elgondolni: három iskolás, hogy a ménkűbe oldjuk meg? Sőt, az ötéves kistestvérünk folyton a fejünkön ugrál, hiszen neki olyan csoda a számítógép, mint magyar gyereknek az űrhajó.

Az iskola bezárt, és ha bezárt, az anyukám semmiféle kiscsoportos foglalkozásra nem enged el bennünket. Én mehetnék a faluban a unokatesómékhoz, ott talán csendben, jobban tudnék tanulni, de az anyu azt mondja, hogy szó sem lehet róla, mert vagy hozom haza, vagy viszem nekik a koronavírust.

Kedves Orbán Viktor bácsi, nekünk eddig is minden pici tudásért százszorosan meg kellett küzdeni, és most ebben a helyzetben fogalmam sincs, hogy mi lesz velem, eljutok-e szakmát tanulni valaha. Mit tanácsol nekem? Nagyon érdekelne. Az apukám azt mondja, hogy az nem lehet, hogy butulország kiskatonája legyek a testvéreimmel együtt. Mert akkor sohasem keveredünk ki a ránk szabadított reménytelenségből...

ITT OLVASHATÓ