Szerző: TAMÁS PÁL
2020.03.06.
Megszületett egy nyelv, fogalmazás és beszédmód, amelyet a középosztálybeliek közül sokan használni kezdtek a nyomorúság leírására, a szegénység stratégiáinak megfogalmazására, a „lentiek” túlélési formáinak pontosítására. S ez a nyelv legalább részben kitöltötte a társadalmi vitákat, segített az aktualitások összerendezésében. Azután, úgy látszik, mára valahogy elolvadt.
Most azonban fél évszázad elteltével itt van ismét a nyomor, összecsapások a roma–nem roma együttélésben, de nincsenek kezelhető, begyakorolt együttélési formák, sokszor még együtt tanulási módok sem. Érdekes módon a megoldási technikákról, a kezelési módokról már viszonylag sokat tudunk, négy-öt társadalomtudományi szakmában felálltak a megszólalásra kész szakértői közösségek. De a megoldásoknak nincs közönségük, a helyi nyilvánosság nem is tudja, az okosságokból mit minek nevezhet, s hogy itt egyáltalán milyenek az okságok. A harmincas évek ilyen értelmiségi radikalizmusa, például a romaügyek mostani kezelésében, most egyszerűen hiányzik. Csendesen lekerült a többségi napirendről.
S most, hogy a miniszterelnök láthatóan tudatosan beletenyerelt a gyöngyöspatai kárpótlás részleteibe, az egyébként közelinek, hozzáértőnek számító kritika is csak azt tudja mondani, hogy most mit nem szeretne. Egyszerűen vegyük le az ügyet a napirendről. A közönségtől a progresszívok félnek. Ha ebben az ügyben megszólalnak, biztosan hiszik, ellenük fog szavazni. Nem gondolom, hogy ez holtbiztosan így lehet majd. De igazán itt két kérdés merül fel...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.