A SZEGÉNYSÉGET MEGÉRTETNI NEM EGYSZERŰ – A SZEGÉNYSÉG MEGJELENÉSÉRŐL A MÉDIÁBAN

ÁTLÁTSZÓ / SZOCIO BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.03.17.

Azt hiszem, erről nagyon sokat kellene beszélni. Arról, hogy lehet ezt az egészet úgy megmutatni, hogy megérintse azokat, akik megtehetnék, hogy segítenek, és elérni, hogy jól segítsenek. Mert nagyon sokszor félrecsúsznak a dolgok, a jó szándék ellenére is, és az amúgy is nehezen érthető problémák még érthetetlenebbé válnak. 

Sokan a szegénységről csak a híradásokból alkotnak képet. Sokszor látok riportfilmeket, melyek azzal a céllal készülnek, hogy segítséget nyújtsanak egy-egy családnak, mert valami miatt nehéz helyzetbe kerültek. Balesetnél, betegségnél, az előre nem látható tragédiáknál ez el is éri a célját, mert mindenki átéli, milyen lehet az, ha valaki ilyen helyzetbe kerül, és késztetést is érez arra, hogy valahogy segítsen. Ezekben az esetekben világosan látszik, hogy a személyi felelősség körébe nem terelhető semmi, a kialakult helyzetért nem okolható senki. Ez egyszerűen így alakult, véletlenek láncolata, szerencsétlenség.

A szegénység azonban nem ilyen téma. Ebben erős viszonyulás az egyéni hibáztatás, ami elnyom minden mást, például a rendszerszintű felelősséget is. Pedig kizárólag az egyén felől közelítve nem lesz jól értelmezhető az egész helyzet. Ritkák azok a riportok, amelyek az okokat is próbálják bemutatni. Viszont ha csak az okoról szól egy riport, nem fog megérinteni senkit, arctalan marad, és nem ébreszti fel a szolidaritás érzését. Talán már az olvasónak is világos, milyen nehéz a jó utat megtalálni.

Többnyire marad az egyéni történetek bemutatása, ami viszont tálcán kínálja a lehetőséget arra, hogy az a vélekedés erősödjön: csakis ő a felelős, a szegénységben élő, tehetne a sorsa ellen, de nem tesz. Akkor miért várja el, hogy mások segítsenek rajta?

Az egyik riportban egy lakhatási szegénységben élő családfő mutatja, hogyan omlik szét a vályogház, amiben laknak, de nincs pénze malterra, hogy kijavítsa. Ő ezt pontosan így is érzi, hiszen látta már máshol, hogy a leeső vakolatdarabok helyét hogyan javítják ki, és tudja azt is, hogy a kevéske jövedelméből nem futja homokra, cementre, szerszámokra – mesterre meg végképp nem. Ezért feladja, mert esélytelennek érzi, hogy ezt valaha meg tudja javítani. Nincs tudása arról, hogy a vályogházhoz nem malter kell, hanem tapasztás, és arról sem, hogy ehhez nincs szükség anyagi ráfordításra, csak munkára. Azok viszont, akik látják őt a riportban, ezt nem értik. Igaz, ők sem tapasztottak soha, de nagy szakértelemmel jegyzik meg, hogy nyilván lustaság van csak a dolog mögött, hiszen maga is megjavíthatná a házát. És persze az az elvárás, hogy oldja meg más problémát...

ITT OLVASHATÓ