Szerző: SIMON ANDREA
2020.02.02.
Magyar Narancs: Mennyire nehéz 80 plusszal új életet kezdeni?
Vitray Tamás: Korai lenne még erre válaszolni. Laktam már ugyanígy egyedül a 70-es évek végén, körülbelül ugyanekkora lakásban, az első és második házasságom között. Így van ez most is: az ember egyszer csak a saját életét éli, saját igényei és képességei szerint. Minden magától értetődő: mosni, beágyazni, rendet rakni kell. Jelen pillanatban az egyetlen gondom, hogy egyelőre nem tudok nekikezdeni semminek. Nincs hova kipakolnom, tele dobozzal a pincerekesz.
MN: Mi volt az első gondolata, amikor az otthoni, 17 lépcsős zuhanását követően földet ért?
VT: Már útközben is ordítottam: „jaj ne! jaj ne!” – miközben hol a falhoz, hol a lépcső vastag fakorlátjához csapódtam. Amikor megérkeztem a lépcsősor aljára, a könyvespolcunk tövébe, jobbról hatalmas ütés érte a fejemet. Nem ájultam el, de szikrákat csakugyan láttam, majd próbálgattam, mozog-e karom-lábam, nincsen-e kettős látásom. Kiabáltam a feleségemnek, aki aludt még – hisz’ ez vasárnap hajnalban történt –, majd fölhívtuk Golopencza Pált, a mentősök főorvosát, akit ismertünk, sokszor segített, amikor az anyósomnak sürgős kórházba vitelre volt szüksége. A főorvos úr apja egykor, a nyilas uralom alatt, az életemet is megmentette.
MN: Hogyan?
VT: A nyilasok október 15-én uralomra kerültek, de a zsidókat Horthyék már korábban kikergették a lakásukból és csillagos házakba kényszerítették. Lehetett sejteni, hogy mindünket behajtanak majd a gettóba, aminek a kimenetele elég baljósnak tűnt. Híre ment, hogy lehet védettségért folyamodni a svájci meg a svéd követségen, és a Nemzetközi Vöröskeresztnél. Mi a nagyszüleimmel a Csanády utca 21.-be költöztünk, ahol a földszint és az I. emelet a Nemzetközi Vöröskereszt kórházának volt berendezve – én itt is vészeltem át az ostrom végét –, de nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy nem a betegségük miatt voltak ott az idős emberek, hanem kvázi bújtatták őket. Ennek a háznak volt Golopencza Illés a légóparancsnoka. Az egyik szülője bolgár volt, a másik szlovák, ő pedig igaz magyar ember. Évekkel később találkoztam vele tévésként, akkor már táblája volt a Jad Vasemben. Ő bújtatott el az udvaron, amikor január 3-án a házban élő zsidókat behajtották a gettóba. Az udvarról ugyan elszaladtam, mert azt hittem, patkányok futkároznak mellettem, de Ilike, a házmesterék unokája lent a pincében újra eldugott. Egy ráhajtott ajtó mögött három láda volt, azt mondta, a középsőbe másszak, de én csak a fölsőbe voltam hajlandó – tán féltem, hogy nem kapok levegőt, nem tudom. És amikor a nyilas rendőrök lejöttek igazoltatni a ház keresztény lakóit – a többiek már kint az utcán sorakoztak –, az egyikük bejött a pincébe, de alacsony ember volt, nem látott bele a legfölsőbe. Visszahajtotta az ajtót és szépen kiment. De ezt részletesen megírtam a Kiképzés című könyvemben...
Vitray Tamás: Korai lenne még erre válaszolni. Laktam már ugyanígy egyedül a 70-es évek végén, körülbelül ugyanekkora lakásban, az első és második házasságom között. Így van ez most is: az ember egyszer csak a saját életét éli, saját igényei és képességei szerint. Minden magától értetődő: mosni, beágyazni, rendet rakni kell. Jelen pillanatban az egyetlen gondom, hogy egyelőre nem tudok nekikezdeni semminek. Nincs hova kipakolnom, tele dobozzal a pincerekesz.
MN: Mi volt az első gondolata, amikor az otthoni, 17 lépcsős zuhanását követően földet ért?
VT: Már útközben is ordítottam: „jaj ne! jaj ne!” – miközben hol a falhoz, hol a lépcső vastag fakorlátjához csapódtam. Amikor megérkeztem a lépcsősor aljára, a könyvespolcunk tövébe, jobbról hatalmas ütés érte a fejemet. Nem ájultam el, de szikrákat csakugyan láttam, majd próbálgattam, mozog-e karom-lábam, nincsen-e kettős látásom. Kiabáltam a feleségemnek, aki aludt még – hisz’ ez vasárnap hajnalban történt –, majd fölhívtuk Golopencza Pált, a mentősök főorvosát, akit ismertünk, sokszor segített, amikor az anyósomnak sürgős kórházba vitelre volt szüksége. A főorvos úr apja egykor, a nyilas uralom alatt, az életemet is megmentette.
MN: Hogyan?
VT: A nyilasok október 15-én uralomra kerültek, de a zsidókat Horthyék már korábban kikergették a lakásukból és csillagos házakba kényszerítették. Lehetett sejteni, hogy mindünket behajtanak majd a gettóba, aminek a kimenetele elég baljósnak tűnt. Híre ment, hogy lehet védettségért folyamodni a svájci meg a svéd követségen, és a Nemzetközi Vöröskeresztnél. Mi a nagyszüleimmel a Csanády utca 21.-be költöztünk, ahol a földszint és az I. emelet a Nemzetközi Vöröskereszt kórházának volt berendezve – én itt is vészeltem át az ostrom végét –, de nem kell nagy képzelőerő hozzá, hogy nem a betegségük miatt voltak ott az idős emberek, hanem kvázi bújtatták őket. Ennek a háznak volt Golopencza Illés a légóparancsnoka. Az egyik szülője bolgár volt, a másik szlovák, ő pedig igaz magyar ember. Évekkel később találkoztam vele tévésként, akkor már táblája volt a Jad Vasemben. Ő bújtatott el az udvaron, amikor január 3-án a házban élő zsidókat behajtották a gettóba. Az udvarról ugyan elszaladtam, mert azt hittem, patkányok futkároznak mellettem, de Ilike, a házmesterék unokája lent a pincében újra eldugott. Egy ráhajtott ajtó mögött három láda volt, azt mondta, a középsőbe másszak, de én csak a fölsőbe voltam hajlandó – tán féltem, hogy nem kapok levegőt, nem tudom. És amikor a nyilas rendőrök lejöttek igazoltatni a ház keresztény lakóit – a többiek már kint az utcán sorakoztak –, az egyikük bejött a pincébe, de alacsony ember volt, nem látott bele a legfölsőbe. Visszahajtotta az ajtót és szépen kiment. De ezt részletesen megírtam a Kiképzés című könyvemben...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.