Szerző: KRÁNICZ BENCE
2020.02.02.
Más a helyzet a dokumentumfilmekkel. A rendszerváltás körüli években sorra készülnek a mai napig hivatkozási alapnak tekintett filmek a Rákosi-diktatúra bűneiről (Gulyás testvérek: Törvénysértés nélkül), a Nagy Imre-perről (Ember Judit: Újmagyar siralom) vagy éppen a fiatalkorúak javítóintézetének kegyetlen mindennapjairól (Monory-Mész András: Bebukottak). Kivételes történelmi pillanatban vagyunk. A második világháború túlélői, a Rákosi- és a Kádár-rendszer kárvallottjai már és még beszélhetnek: már nem köti őket gúzsba a kötelező hallgatás, mert recseg-ropog a hatósági ellenőrzés, de még evidensnek tekintik, hogy a filmesek és az újságírók kérdéseire felelni kell, mert a nyilvánosság komoly dolog – ez a bizalom tűnik el fokozatosan a következő évtizedekben.
Almási Tamás 1987 áprilisában kezdett el forgatni Ózdon, miután néhány hónappal korábban, a miskolci tévéfilmes fesztiválon a Borsod megyei párttitkár felvetette neki, hogy ha már olyan fene nagy a filmesek társadalmi érzékenysége, talán utána kellene járni, mi készül Ózdon és Diósgyőrön, mert hogy egy-két éven belül emberek ezrei fogják elveszíteni a munkahelyüket. Még egyszer, ezt a megyei első titkár mondta 1986 végén, ennyiből is látszik, mi lett addigra a politikai fegyelemmel.
Almási végül tíz éven keresztül, 1997-ig forgatott rendszeresen Ózdon, majd visszatért a városba az Európai Unióhoz való csatlakozás után, hogy megnézze, maradt-e még reményük az ottaniaknak. Összesen kilenc film készült el az Ózd-sorozatban, Almási és operatőrei (köztük Sas Tamás és Jancsó Nyika) 1987 és 1992 forgatták a legtöbb anyagot. Az elkészült sorozat tragikus bukástörténet: nem csak egy gyár és egy város pusztulásának története („Ózd története a gyár története”, mondja az egyik megszólaló), hanem a létezett szocializmus szétmállásának krónikája, a rendszerbe kódolt alapvető hibák jegyzéke...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.