2020. február 20., csütörtök

KANYARTAN

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KOVÁCS ZOLTÁN
2020.02.14.


Micsoda gyönyörű és gazdag a mi országunk! Itt van a Balaton a maga kikötőivel, a tóval földtörténeti egységben pompázó hegyláncával, lejjebb, a Dunántúlon laza rendetlenségben szétszórt kastélyok, a Duna folyás szerinti bal oldalán az alföldi homoki borok vidéke, odébb a Tisza a holtágakkal, a valami csoda folytán még érintetlen maradt erdőségeivel. Hazánk domborzata, vizei, a rájuk épülő üdülőövezetekkel és iparral, ezt valamikor az általános iskola hatodik-hetedik osztályáig illett megtanulni.

Ma elég bekapcsolni reggelente a rádiót. Ha valaki ezekről nem hallott volna, a fölsorolt földrajzi-ipari elemek, hegyek, vizek, erőművek, kikötők, a teljes szállodaipar, kapcsolódó szolgáltatóbázisok, ménesek és borvidékek szigorú taxációs rendben lesznek a magyar polgári világ vezető embereinek vagyonelemeivé. Akár térképen is követhetjük a hazai polgárság gazdagodását: hétfőn egy kastély, kedden egy erőmű, szerdán egy kikötő, a hét második felében egy holtág a kapcsolódó természetvédelmi homoknyerő hellyel, folyókanyarulat a mederrel, tavak kékeszölden feszülő víztükreivel, a halak, a madarak, a kétéltűek, majd a csigák és a kagylók.

Nem marad ki semmi. Most éppen az egykor úgy-ahogy megszervezett gyermekvédelmi központok kastélyait és a hozzájuk kapcsolódó parkokat számolja fel a kormányzat: momentán Fótnál tartanak. Ha majd innét is kiteszik a gyerekeket, és a kastélyhoz kapcsolódó vagyoni elemeket valamilyen jogcímen átláthatatlan és ellenőrizhetetlen céghálóikba apportálják, körbetekinthetnek az immár saját birtokon. Kiisszák még az árvák megmaradt könnyeit, aztán elégedetten dőlhetnek hátra: aznap is erősödött valamelyest a magyar polgár.

Mire fölfedeznénk a hazánkat, már nem is a miénk. Ami marad, az valami régből itt maradt közösségi élmény. A nyelv, a szokások, az emlékezet, lassan ennyi jut az utókornak. Indokoltak is az olyan központi iskolai programok, mint a Szent László zarándokút, amelyet tavaly hirdetett meg a kormány oktatási hatósága: ha az utókornak nem maradt semmi, legyen legalább valami szakrális kötelék: ahogy a hivatalos közlemény fogalmaz, „a királyról elnevezett programsorozattal a vallási hagyományok ápolása révén a határokon átnyúló közösségi összetartozás”, például, hogy merre baktatott egykor a lovagkirály. Ez marad az utókorra. Említenem sem kell tán, ennek kivitelezését a Magyarságkutató Központ és a Magyar Turisztikai Ügynökség szervezi. Nem fogják elhinni, de utóbbi stratégiai megalkotóinak egyike a miniszterelnök lánya. Ezzel összefüggésben, biztos, ami biztos, a Klebelsberg Központ máris körlevélben sürgeti az iskolákat: „rendkívüli adatbekérés” keretében azonnali tájékoztatást igényelve minden intézménytől, terveznek-e saját programot a Szent László királyhoz kötődő eseménysorozat keretében. A kör bezárul: az összes hazai kör így zárul be. Már nem is tudni, ki közszereplő és ki nem, de az tény, hogy a család tagjai közül a stratégiai megalkotó mellett a vő közvilágításban utazott egy ideig, munkálkodása alkonyat után hazamenni nem merők idegileg kikészült társadalmi rétegeit termelte ki, plusz 13 milliárd körüli veszteséget az országnak. Miután a világításiparban fölégett lába alatt a talaj, a kastélybizniszben aktiválta magát. A család további tagjai a bányaiparban kapnak megrendeléseket. Hogy ezek államiak vagy nem, annak eldöntésére ma nem vállalkozik ember. Vagy azért, mert nem mer, vagy azért, mert a cégháló olyan, amelyikben az sem ismeri ki magát, aki létrehozta. Mindez nyilván a 2010-ben eszelős szájalással meghirdetett átláthatóság jegyében...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.