KAMPEC DOLORES C. – VÁRNI

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda
2020.02.08.

A vodka hamar elpárolgott, viszont a dolgát jól végezte, mert megakadályozta, hogy jégbe záródjék a falu, így Béla azon kapta magát, hogy már csak kettőt kell sóhajtania és itt is a tavasz. Viszont, hogy ez mikor következik be, nem lehetett tudni, amióta a Varázshegyen összekeveredett az idő, gyorsult, lassult vagy megállt gusztus szerint, Macondoban meg már köbe is forgott. Így hát nem volt sejthető, mi várható tőle, az sem, hogy mikor lesz tavasz, és az sem, hogy lesz-e valaha egyáltalán. Ennek csak a rigók lehettek volna a megmondhatói, akikkel Béla cimboraságban volt, jókat beszélgettek cseresznyeérés idején a fa alatt vagy a csúcsain, mert a madarak nem is embernek tekintették őt, hanem egy társalkodó faágnak. Viszont most nem voltak sehol.

A madarak elmondják nekünk, mikor jön a tavasz, írta az újság, és a rigók holléte ekkor derült ki, elmentek a városba celebnek, fotóztatták magukat meg illegették, címlapra kerültek meg videókra ebben az elátkozott modern világban, egyet-kettőt füttyentettek, a sok hülye ember pedig következtetett, kombinált, hogy most a rigó azt mondja, hogy mindjárt tavasz van, míg a másik meg, hogy jajj, hosszú lesz még a tél, pedig csak azt mesélték a szárnyasok, hogy nézzétek ezt a sok hülyét. Béla viszont, aki értett a nyelvükön, ott maradt magára a jégtől gőzölgő vodka fölött, és senki sem volt, aki megmondta volna neki, meddig kell még várnia a kikeletre, amit azért várt már annyira, mert öreg volt nagyon, és ezt ő maga is most vette csak részre.

A várakozás legocsmányabb fajtája várt reá, mégpedig az, amelyikről nem tudható, mikor lesz vége. Mert, ha akár ezer évet is kell viselni türelemmel, míg eljön, amit annyira akarunk, legalább tudjuk, hogy bekövetkezik, az időben elhelyezhetjük a sövényt, jelzőkarókat, gátakat, míg azonban ilyen fogódzónk nincs, akkor a végtelennel találjuk magunkat szemben, ami maga a halál. És mindezt a rigók okozták a rivaldafény miatt. Nézte hát Béla az árnyékok hosszát, a nap állását és a csillagokat, de csak a kémények pipáltak reménytelenül, a duplagyűrűsök sóhajtoztak és a bánatos szeműek klopfolták a húst kilátástalanul, mintha mindig ugyanez lett volna, és valójában ez is volt mindig, mert nem változott semmi sohasem...

ITT OLVASHATÓ