Szerző: L. RITÓK NÓRA
2020.02.08.
De a körülmények, főnökök, nem mindig kedveznek az innovatív és sikeres tanerőknek. Pláne nem, ha valaki a cigány gyerekekkel bizonyít. Korlátok lesznek, meg nem értettség, és az ember vagy beáll a sorba, vagy elmenekül. Én az utóbbit választottam. Az Igazgyöngy Alapítvány lett a menekülési út, a művészeti iskolával. Ahhoz már kellettek társak is, hiszen intézmény volt. Ekkor kezdődött épülni a csapat.
Nem tudtam, milyen vezetőnek lenni. De azt gondoltam, megtanulható. Az állami oktatásban töltött utolsó két év pedig egy fontos dolgot megmutatott nekem: azt, hogy vezetőként mit NEM fogok soha megtenni a kollégáimmal. Ennyi munícióval és nagy elköteleződéssel futottam neki.
Az első tíz év az oktatásban telt. Alternatív módszerekkel, tankönyvírásokkal, kiállításokkal, pályázatokkal. No meg a pedagógus kollégák “kinevelésével”. Ebben eleinte művészekkel, később rajztanárokkal próbálkoztam, végül zömében volt tanítványok lettek a pedagógusok az Igazgyöngyben. Közben megértettem: megtanulni mindent meg lehet. A legfontosabb az emberi viszonyulás. Azt érezni kell, őszintén.
Megállhattam volna itt. Hiszen lett egy sikeres művészeti iskolánk, hat településen 650 gyerekkel, állandó megújulással. De nem ment. A tanulóösszetétel, a sok halmozottan hátrányos helyzetű gyerek új kihívásokat hozott, és én nem bírtam félrefordulni. Szerencsére a többiek sem. Mert ők is érezték azt, amit én.
Tíz éve épült az Igazgyöngyben az oktatás mellé az esélyteremtés. No nem egyszerre, hanem lépésről lépésre. Először a családgondozás, főleg kríziskezelésekkel. Közben az értelmezése ennek az egésznek. Munka a családok szintjén. Aztán a közösséggel. A fejlesztéshez nélkülözhetetlen munkahelyteremtéssel. Jött a rádöbbenés arra, hogy muszáj az egészet társadalmi beágyazottságában értelmezni. Megérteni és támogatni az intézményrendszert is, aki velük foglalkozik. Innen pedig nem volt elkerülhető a szakpolitika szintje sem. No, meg ott a többségi társadalom. Akiktől nagyon távol van a szegregátumok világa, és legtöbbször sztereotípiák mentén ítélkeznek.
Ebben az órási “falatban”, amit még földrajzilag is széthúztunk, talán a legnehezebb volt a változó politikai közegben képviselni az ügyet. A megértett felelősségekben a probléma reális kommunikálása nem egy egyszerűen illeszkedő civil szerep. Konfliktusok során át, állandó moralizálással próbáltam pozicionálni magunkat. Nem volt egyszerű. Sokszor beszéltünk végig egy-egy felkérést, véleményt a csapattal. Én rohantam volna, beleállva mindenbe, ők inkább a biztonságra intettek.
Végül meg kellett értenem, hogy nem kezelhetem személyes ügyként azt, ami az Igazgyöngy lett. Ennél jóval nagyobb a felelősségem a történetben. Most olyan világot élünk, hogy az egyszemélyes vállalások könnyen mártírszerepbe tolják az embereket. Az ügynek viszont nem mártírokra van szüksége, hanem a megoldáson dolgozókra. Csapatra, szakmaiságra, és nagy társadalmi beágyazottságra...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.